I. (68. oldal)
Nem. Soha. Egyszer sem. Félszer sem. Még egy fél alkalom felében sem.
Élveztem a kora reggeli csendet, élveztem, hogy látom magamon a fejlődést. Élveztem, hogy egyre jobb kondiban vagyok, de sosem élveztem magát a mozgást, hogy egyik szőrös lábam a másik elé helyeztem. Soha. Tudom, hogy az emberek egy része, például a tarahumara indiánok is élvezik, én azonban sosem.
Hol volt a „futók eufóriája”, amelyről olvastam? Hol volt a sok endorfin, amelynek el kellett volna öntenie az agyam? Kerestem a gyakran emlegetett „futók gyönyörét", de ha ez valami drog, akkor én tuti absztinens vagyok.
Egyetlen dolog miatt tartottam ki mégis a futás mellett, méghozzá az egyetlen dolog miatt, amit valóban szerettem, és nem is kicsit: a futás elvégzése miatt. Imádtam, hogy éppen megvalósítok valamit, hogy sikerült elérnem valamit - ez volt az elvégzett teljesítmény érzése. Igen, a futók gyönyöre helyett saját gyönyöradagomat inkább a teljesítmény gyönyörének nevezhetjük. Ugyanaz a jóleső érzés ez, amelyet máshonnan is megkaphattam volna az életemben, például az autóm lemosása vagy az e-mail fiókom kitakarítása után. Megfogott az elégedettség, amelyet egy cél elérése adott, bármilyen apró legyen is az."
II. (216-217. oldal)
"A futótársadalom sznobjai (...) állítják, hogy négy óra fölött egyetlen időeredmény sem számít jónak, és azt is, hogy a hozzám hasonló lassú futók egyáltalán nem futók. Szemükben a négy óra fölötti időeredmény megsemmisíti a maraton lefutásának eszményét. A futótársadalom efféle tagjai egyenesen mérgesek Oprah-ra, amiért azt sugallta a tömegeknek, hogy rendben lévő dolog lefutni egy „lassú” maratont. Az igazat megvallva, elgondolkodtam e bigott futók érvelésén, majd hosszú gondolkodás után megfogalmaztam a válaszom. A rövid verzió: „Csesszétek meg!” A hosszabb verzió a következő:
A futás elitista nézete azt sugallja, hogy soha senkinek nem lenne szabad megtennie dolgokat, kivéve, ha a legmagasabb szinten tudja elvégezni. Mégis, miért gondolják, hogy egyáltalán engedni kell nekik a háromórás maratonfutást, miközben az elitatléták két óra alatt is le tudják futni a távot? Ki határozza meg, hol van az „elfogadható” szint? Mi a helyzet más sportokkal? Szabad egyáltalán golfoznia annak, aki száz ütésből sem viszi végig a pályát? Mi van azzal, aki jótékonysági munkát végez, de lassabban, mint mások - érdemes egyáltalán nekiállnia? Ha valaki megpróbálja hat hónap alatt letenni az alkoholt, csak az idejét pazarolja, mert valaki más öt hónap alatt is meg tudja tenni ugyanezt? Meg kell-e engedni nekem ezt a felsorolást a béna példáimmal, miközben valaki más (bárki más) sokkal jobbakat tudna mondani?
Kihívom bármelyik úgynevezett bigott futót, álljon ki egy maraton célvonalához, és mondja el a lassú futóknak, hogy az ő maratonjuk semmit sem ér. Állítom, hogy valójában pedig többet érnek. Ők ugyanis olyan emberek, mint például én is, akik sosem gondolták, hogy képesek lefutni egy maratont, mégis megtették. Nem arról van szó, hogy egy kicsit jobban sikerült megtenniük valamit, mint legutóbb; olyasmit tettek, amiről korábban azt gondolták, hogy lehetetlen."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése