Crossing Over

Fogadjunk, neked sem sűrűn jut eszedbe, mennyire klassz hely Magyarország, különösen magyarként. Márpedig a Crossing Over (magyarul A szabadság határai) című film megtekintésével töltött közel két óra után nekem az első gondolatom az volt, hogy wow, de jó, hogy a hazámban élek, és nem vagyok egy kisebbség tagja.

A film cselekménye nem kettő és nem három, hanem tényleg sok szálon zajlik, egymástól teljesen különböző múltú személyek és családok sorsán keresztül belekóstoltatva az amerikai bevándorlók életébe, hangsúlyt fektetve a nemzeti identitásra és a beilleszkedés gyakorlati, bürokratikus nehézségeire. A trailer eléggé akciódúsra sikerült a komplett film arányaihoz képest, ennél sokkal csendesebb és drámaibb hangulatra kell berendezkedni. Elejétől a végéig boldog és szomorú egyaránt, mint az élet maga. Nem mellesleg Jim Sturgess játssza az egyik mellékszerepet a sok közül, és noha én alapvetően nyálcsorgatás céljából néztem meg, csak miatta nem ajánlanám, a film életszaga és a bennem kialakult új nézőpontok miatt azonban javaslom megtekintésre (nem mindenkinek, az intoleranciára és rasszizmusra hajlamos érdeklődők messze kerüljék el).

A hosszú menet

Mi is ez? Film- és könyvajánló blog. Akkor én most egyszerre teszem a kettőt, sőt, még egy pasit is ajánlok! ;)

Pont egy évvel ezelőtt akadtam a kezembe A hosszú menet című könyv, amiről annyit kell tudni, hogy a mai napig nem tisztázott, mennyi a valóságalapja. A történet: 1941 áprilisában hat rab egy lengyel lovassági tiszt (azaz az író) Slavomir Rawicz vezetésével megszökik egy szibériai munkatáborból. Hóval, faggyal, hőséggel, éhséggel és szomjúsággal dacolva menetelnek kilenc hónapon keresztül Szibérián, Mongólián, a Góbi sivatagon és Tibeten át Indiába. Az 5000 kilométeres út végére mindössze négyen maradnak életben. A könyv egyes állításait már megjelenésekor, 1955-ben is erős kétségekkel fogadták, de a 2006-ban megnyílt szovjet archívumok iratai több ponton is megingatják Rawicz állításait: nincs például adat arról, hogy a könyvben szereplő tábor valaha is létezett volna. A hat szökevényről hazájukban semmit se tudnak. Indiában nincs nyoma annak, hogy Rawicz valaha is ott járt volna. Mivel az író 2004-ben meghalt, sosem fogjuk megtudni, a valósággal szembeni változtatások szándékosak vagy csupán az emlékezetének csalásai, netán az egész könyv fikció.

Számomra a könyv közepes volt. Az eleje teljesen élethű, ezért még amikor egy kicsit hihetetlenebb események játszódtak, akkor is az volt az érzésem, fikció volta ellenére el tudom hinni, hogy efféle dolgok zajlottak a világban akkoriban. A második felében viszont elkezdtek olyasmik történni, amiktől elég Hollywood-érzésem támadt, ezzel párhuzamosan pedig kezdtem elveszíteni az érdeklődésemet. Az eleje iránti lelkesedésből a végére semmi nem maradt bennem, csak azt vártam, hogy vége legyen. Nagyon kár érte.
Ezután kiderült számomra, hogy a könyvből film is készült, de mivel ennek megtekintésére egy évet várnom kellett, a cselekmények folyását nem tudtam részletesen összevetni, csak a főbb események voltak a fejemben, amik nyilván stimmeltek a könyvhöz képest.

Mivel érdekelnek a szenvedős, gyaloglós, túlélős filmek, ezért a műfaj bejött, de ezen belül is megállja a helyét, nem vontatott, nincsenek túldramatizált snittek, nem túloztak el benne semmit. Ráadásul számomra igen sokat dobott a film értékén, hogy egy számomra eddig ismeretlen, Jim Sturgess nevű, a film forgatásának évében 32 éves fiatalember játszik benne, márpedig én nem csak hogy nem láttam, de eddig eszembe sem jutott, hogy lágeres-szenvedős-túlélős filmben jóképű fickó is felbukkanhat. Még a könyv olvasásakor sem cikázott át az agyamon. Valahogy az ilyen történetekben nem az ugrik be az ember lányának, mennyire nézhet ki jól a sínylődő főhős. Jim Sturgess egyébként színész mivoltának megfelelően alapjáraton sajnos elég szépfiú, de azért egy guglis kereséssel ki lehet fogni karakánabb fotókat is, lásd a mellékelt képet.

A női főszereplőt egyébként Saoirse Ronan játssza, aki 13 éves gyerekszínészből ért komoly szerepeket vállaló színésznővé. A Vágy és vezekléssel indította hollywoodi karrierjét, abban se rossz, de én a Hannában kedveltem meg őt igazán, ami az egyik kedvenc filmem, egyszer írhatnék is róla.

The PhD Movie

Kicsit csalódtam ebben a filmben, bár aranyos és vicces. Azt hittem, lesz valami plusz varázsa attól, hogy képernyőre vitték a képregényt, de szerintem nem lett. 

A kényelmes kanapékat és a vetítővásznat kihasználva hetente egyszer filmet nézünk az egyetemen. Majd írok a múlt hetiről is, és a továbbiakról is be fogok számolni.

Kiugróan jó filmkezdések

Azt hittem, három olyan filmkezdés van, ami első látásra annyira tetszett, hogy azóta is tartogatom a fejemben az emléküket, de kiderült, hogy csak kettő, most azonban mégis hármat mutogatok. Micsoda izgalom!

Az első olyan élményemet, hogy egy filmnek ezt a részét is jól és kreatívan meg lehet csinálni, 16 évesen szereztem a Dead Man on Campus (magyarul Egy hulla a szobatársam) c. amerikai vígjátéknak köszönhetően, ami egy irtó nagy marhaság, de az akkori énemet nyilván lázba hozta az egyetemi közeg és a kollégista életmód és a lázadás szelleme. No, meg az sem elhanyagolható tényező, hogy rá voltam cuppanva Mark-Paul Gosselaarra. Trailer erre.



Egy frissebb szerzemény a Juno c. szintén amerikai vígjáték főcíme 2007-ből. Ennek a filmnek külön erénye, hogy nem csak ez a dal, hanem az egész soundtrack kitűnő. Egyébként egy kamaszként véletlenül teherbe esett lány kínos 9 hónapjáról szól, trailer itt.


A plusz egy kakukktojás pedig a Sherlock Holmes, aminek a végéről azt hittem, az a főcím volt, de végül is mindegy, a lényeg, hogy nagyon jó a grafikája és a hangulata, különösen első látásra. Íme a trailere is, hátha kedvet kaptok, mert a három most említett film közül mai énemmel ezt tartom a legjobbnak.



Ha a ti fejetekben is vannak kiugróan jó főcímek, vagy minek hívják a filmek kezdetét - vagy akár végét -, akkor írjátok meg, jó lenne összegyűjteni őket!

4DX élmény Pí életével

Első találkozásom a Pí életével egy könyvesboltban történt, amikor a cím alapján azt hittem, ez egy main stream matekos könyv, de a fülszövegből egyből kiderült, hogy egy regény, aminek semmi köze a 3,14-hez, viszont regényként is érdekelni kezdett. Otthon azonban véletlenül elolvastam egy spoileres könyvértékelést, és utána éveken át arra vártam, hogy ezt elfelejtsem, mivel azonban folyton újra és újra feltettem magamnak a kérdést, elfelejtettem-e már, ez máig nem sikerült.

Amikor megtudtam, hogy mozifilmet készítettek belőle, azt gondoltam, előbb gyorsan elolvasom a könyvet, és utána nézem meg a filmet, de amikor – immáron utoljára – feltettem magamnak az ominózus kérdést, sajnos rá kellett döbbennem, hogy még várnom kell. A mozi lehetősége így ugrott. Sebaj, amikor megnéztem a film trailerét, az nagyon elvette a kedvem attól, hogy megnézzem. Elsősorban az nem tetszett, hogy irreálisnak tűntek benne a kiragadott jelenetek, és azok is rettentő giccsesen festettek, így aztán nem is bántam annyira, hogy inkább könyv formában fogom fogyasztani a sztorit.



Csakhogy egyik nap kiderült, Bercnek és Medvnek szíve vágya, hogy kipróbálják a 4D mozit, és abban megtekintsék – félig kizárásos alapon, félig az innen-onnan olvasott filmajánlók alapján – a Pí életét. Mivel a két fickó között én voltam az összekötő nem fickó, és a 4D mozi engem is érdekelt, adott volt, hogy vágjunk bele.

A film rettenet. Még úgy is, hogy gyorsan kiderül, a címnek egy kicsi köze mégis van a 3,14-hez, de ennek semmi jelentősége. Pí a főhős srác neve, aki családjával együtt hajótörést szenved az óceán kellős közepén, és ő egyedüliként megmenekül, vízi kóborlását pedig elmeséli egy írópalántának, aki regényt tervez írni történetéből. A csattanó az, hogy [spoiler on] Pí a kalandot csöppet kiszínezve tálalja, egész konkrétan a vele együtt kezdetben megmenekülő, de időközben elhulló emberek személyét állatokkal helyettesíti. A film nézői ezt a verziót láthatják 90 percen keresztül, és csak a végén derül ki, hogy ez csak a képzelet szüleménye, ami nem meglepő, lévén elég nagy baromságok történnek benne. A tanulság az, hogy történeteket kitalálni azért jó, mert színesebbek és érdekesebbek a valóságnál, és így van ez Istennel is [spoiler off].

A legfőbb bajom az volt, hogy sok mindenben nem értettem egyet a főszereplővel, nem egyezett a világképünk, nem értettem egyet a döntéseivel, ezért nem volt szimpatikus. Emellett nem tetszettek a valósághűtlen elemek, amiket nem tudtam értelmezni; erre a legkiugróbb példa az elvarázsolt sziget, ami nappal klassz és vidám hely, de éjjel emberevő növények uralják, és a sziget kis édesvízi tavai gyilkos savakká változnak. Nem szerettem azt sem, hogy az egész csónakban szenvedős történet az írónak szóló mesélés keretébe volt foglalva. A csattanó előkészítéséhez erre valószínűleg elengedhetetlen szükség volt, de engem akkor is idegesítettek az oda-vissza ugrálások és a felnőtt fejjel kinyilatkoztatott áhítatos dumák. De hogy valami jót is írjak a tartalomról, a film elejét szerettem, egészen addig, amíg Pí magára nem maradt. Sőt, amikor kisebb volt, kifejezetten rá voltam kattanva, olyan aranyos színészt választottak a gyerek szerepére, l. a mellékelt képet. Itt még jó poénokat sütöttek el, és szimpatikusak voltak Pí szülei is.

De amilyen szar volt a film, olyan sokat hozzáadott a 4DX mozi élménye ahhoz, hogy összességében mégis pozitívan jöjjek ki a fent vázolt kompromisszumból. A legnagyobb hangsúlyt a szék mozgása kapta. Mivel az óceánon töltött napok során hősünk rengeteg időjárási és egyéb kalandos viszontagságba keveredett, bőven volt alkalom arra, hogy a jelenetek alatt a szék ide-oda dőljön, gyakran a látottakhoz képest tökéletes szögben és tempóban. A viharok voltak a legizgalmasabbak, ekkor szabályosan rángatott és rugdosott a szék, néha olyan volt, mint valami gagyibb vidámparki játék. Az óceánon gyakran fújt a szél is, ettől én speciel fáztam, viszont a bal fülem mellett van egy apró luk a szék támláján, és abból olykor-olykor hirtelen, erős, süvítő levegőlöketet kaptam, amitől mindig rettentően megrémültem, ez volt a legvagányabb. Néha kaptunk az arcunkba felfröccsenő vízpermetet, féltem is, hogy majd vizes lesz a szemüvegem tőle (direkt vízálló táskát vittem), de a parám alaptalan volt, semmi bántódásom nem esett, és nem is értem, hogyan, de a víz iránya úgy van beállítva, hogy annak ellenére, hogy az arcomba érkezett a permet, mégsem lett retkes tőle a szemüvegem, szóval ki van ez találva nagyon okosan. Amikor vihar volt és villámlott, a nézőtér mögé szerelt stroboszkópok is felvillantak, ez jó ötlet. A szagokkal viszont elégedetlenek voltunk, egyrészt mert csupán néhány alkalommal eresztettek belőlük az orrunk alá, másrészt amikor megtették, akkor sem volt elég átható az intenzitása. A több ezer illatmintás készletből a Westend állítólag csak nyolcat vásárolt meg, úgyhogy érthető a takarékoskodásuk.

Érdekes módon ezek a negyedik dimenziós hatások nálam épp az ellenkezőjét váltották ki, mint amire hivatottak. A csónak mozgásától és az óceánon uralkodó fuvallattól elvileg még jobban bele kellett volna élnem magam a cselekménybe, ennek ellenére engem éppen kizökkentett az, hogy a valós ingerekre figyeltem a filmben látottak helyett. A messziről érkező szél fúvására szolgáló, plafontájt elhelyezett eszköz pedig végig olyan hangosan üzemelt, hogy az kifejezetten zavaró volt. Én úgy voltam vele, egyszer akarom kipróbálni a 4D-t, de úgy érzem, fogok még akarni visszamenni. Belemerülős, érzelgősebb filmekhez a figyelemelterelés miatt nem javaslom, de az efféléket az akciók szegénysége miatt valószínűleg nem is vetítik a 4DX teremben. Felületesebb, elsősorban kalandra és látványra épülő filmekhez viszont ajánlom, mert egyedi élmény.

Into the White

Igaz történeten alapuló, háború idején játszódó film, de nem az a hagyományos értelemben vett háborús film. Norvég tél, zord körülmények, érdekesen alakuló emberi viszonyok, és némi humor. Nézzétek meg!

La fée

Ez a film viccesnek tűnt, és az első pár perc még az is volt, aztán meg annyira bugyuta (vagy szürreális?), hogy nem is tudtam, mit gondoljak. Biztos van, akinek ez bejön, de nekem inkább nem.