A ​testünk nem felejt

Valóban öröklött génállományunk határozza meg döntő mértékben sorsunk alakulását? Hazájában alapművé vált könyvében Joachim Bauer határozott nemmel válaszol a kérdésre.

A legfrissebb tudományos kutatási eredményeket felvonultatva bemutatja, hogy a gének kizárólag idegrendszeri közreműködéssel válhatnak aktívvá, így a külső behatások nemcsak idegrendszerünk finom struktúráiban idéznek elő változásokat, hanem a génjeink működését is szabályozzák. Életvitelünk és emberi kapcsolataink minősége ebből a szempontból roppant fontos, és rendkívüli jelentőségük van a gyermekkori élményeknek, mivel a stressz befolyásolja az agy fejlődését, a traumatikus tapasztalatok és az átélt erőszak pedig neurobiológiai lenyomatként raktározódhatnak el, ami később fellépő lelki vagy pszichoszomatikus problémák előidézője lehet. Ez a felismerés új távlatokat nyit a betegségek megértésében és még fontosabbá teszi a pszichoterápia alkalmazását a gyógyításukban.

Megőrzésre / megjegyzésre érdemes részletek a könyvből:

A depresszió "megmerevíti" a szívritmust, leszűkíti a pulzusszám tartományát, és enyhén magasabb, de rugalmatlanabb pumpálási frekvenciára kényszeríti a szívet. Ez azt jelenti, hogy a szív sem a megnövekedett terheléshez, sem pedig a nyugalmi időszakokhoz nem tud megfelelően alkalmazkodni. A depresszió által kiváltott szűkebb pulzustartománynak az az oka, hogy a depresszió állapotában az agy erősen meghúzza mindkét fentebb említett "gyeplőt" (a szimpatikus idegrendszer idegeit és a bolygóideget), amelyek a szívritmust irányítják.
(...)
A pulzustartomány (angolul: heart rate variability, HRV) szűkülése szívbetegeknél a szívinfarktus és a szívhalál legsúlyosabb kockázati tényezője és előfutára.

A kortizoltermelés minden reggel 4 és 6 óra között éri el a tetőpontját a stressztengely működése révén, amely 14 és 15 óra között ("szieszta") éri el a köztes mélypontját, majd 16 óra után eléri a második csúcsát, és éjjel jut nyugvópontra. Az egészséges szervezetben az immunrendszer alaptevékenysége éppen ennek ellenkezője: nemcsak a vérben jelen lévő védősejtek száma, hanem az immunrendszer jelzőmolekuláinak (a citokineknek) a nyugalmi termelése és a test hőmérséklete is megemelkedik a nap második felében, és éjfélkor éri el a mélypontját.

Bizonyos daganatok kockázatát azért növeli meg a depresszió, mert a krónikus stressz és depresszió alatti csökkent tumorelhárítás egyik fő oka a természetes ölősejtek számának akár 50%-ot is elérő csökkenése lehet.

A méregtelenítő enzimek teljesítőképessége nagyon eltér a népesség egészséges tagjai között, aminek genetikai (tehát öröklött) alapja van. A népesség több mint 30%-ánál a CYP450-enzimeknek közepesen csökkent, további 10%-ánál pedig szélsőségesen csökkent a teljesítőképességük. A népesség e 40%-ánál ennek megfelelően csökkent gyógyszer-toleranciát figyelhetünk meg.
(...)
Azok az emberek, akik az ún. "közepesen gyenge méregtelenítők" 30%-os csoportjába (a szakirodalomban: intermediate metabolizers) tartoznak, négyszer kisebb arányú méregtelenítésre képesek. A népesség e 30%-ának jóval kisebb adagokra van szükség bizonyos gyógyszerekből. Azok, akik a népesség 10%-ára rúgó ún. "gyengén méregtelenítők" csoportjába (a szakirodalomban: poor metabolizers) tartoznak, századannyi (!), tehát szélsőségesen lecsökkent méregtelenítő képességgel bírnak. Ezek az emberek bizonyos gyógyszerekből csak drasztikusan csökkentett adagokat kaphatnak, nehogy megmérgeződjenek a csökkent gyógyszer-kiválasztási képességük miatt.
(...)
A népesség kb. 2%-a tartozik a "nagyon erősen" méregtelenítők (szaknyelven: rapid metabolizers) közé. Az ő esetükben magasabb napi adagokra van szükség, de ők is egységes adagolásban részesülnek, ami oda vezet, hogy bizonyos gyógyszereknél az orvos és a beteg által remélt hatás teljes mértékben elmarad.

Több gyógyszer szedése esetén az egyik orvosság méregtelenítése és kiválasztása gátolhatja vagy akár fokozhatja valamelyik másikét.

Nagyon eltérő lehet, hogy az egyes embereknek mennyi "példányuk" van egy-egy génből (ez a jelenség az ún. copy number variation, CNV). Ez éreztetheti a hatását a betegségekre való fogékonyságban, de akár az élelmiszerek és a gyógyszerek feldolgozásában is. Egy gén "példányszáma" a stabilan öröklött tulajdonságok közé tartozik.

Az összes emberi betegségnek csupán 1-2 százalékát okozza genetikai mutáció vagy CNV. A 98 százalékra tehető többi betegségnél a gének jelentősége nem a DNS-szekvencia megváltoztatásában rejlik, hanem abban, hogy miként kapcsolják be vagy aktiválják (indukálják), illetve hogyan kapcsolják le vagy deaktiválják (reprimálják) őket a különböző tényezők.
(...)
Az egészség titka a betegségek nagy többségénél nem a gének szövegében, hanem a tevékenységük szabályozásában keresendő.

A DNS-szálon található géneket az aktiválja a sejt magjában, hogy transzkripciós faktorok kapcsolódnak a DNS "kapcsolóihoz", amelyek egy gén előtt találhatóak. Promoterszekvenciának nevezzük az ilyen DNS-kapcsolókat, amelyek közvetlenül szabályozzák az utánuk következő gén aktivitását. Ha a transzkripciós faktor egy megfelelő promoterszekvenciához kapcsolódik, akkor ez oda vezet, hogy az "utánakapcsolt" gén átíródik.

Carlo Rovelli: Az idő rendje

Carlo Rovelli: Az idő rendje

Az idő forrásai c. fejezet

194-199. oldal

Az idő nekünk megszokott képéből indultunk ki: aszerint az idő az egész univerzumban egyenletesen és egyformán folyó valami, és az ő folyása közepette történnek meg a dolgok. Az egész világmindenségben egy jelen van, egyetlen „most”: az a valóság. A múlt rögzült, megtörtént, ugyanaz mindenkinek. A jövő nyitott, még meghatározatlan. A valóság a múltból halad a jelenen át a jövő felé, és a dolgok alakulásában lényegi aszimmetria van a múlt és a jövő között. Úgy gondoltuk, hogy ez a világ alapszerkezete.

Ez az ismerős kép azonban szétporladt: kiderült, hogy pusztán közelítő képe egy sokkal összetettebb valóságnak.

Nincs olyan jelen, amely közös lenne az egész univerzumban. Az események nem mind rendeződnek a múlt, a jelen és a jövő rendjébe: csak „részlegesen” rendezettek. A közelünkben van jelen, de olyasfajta „jelen” már nincs, amely egy távoli galaxisra is kiterjedne. A jelen lokális fogalom, nem globális.

A múlt és a jelen közötti különbség nincs benne a világ eseményeit szabályozó alapegyenletekben. Csakis abból a tényből eredeztethető, hogy a múltban a világ különös - a mi elmosódott látásunkkal különösnek látott - állapotban volt.

Az idő helyről helyre eltérő sebességgel folyik, aszerint hogy hol vagyunk és milyen sebességgel haladunk. Minél közelebb vagyunk egy nagy tömeghez vagy minél gyorsabban mozgunk, annál lassúbbá válik az idő. Két esemény között nincs egységes időtartam: a tartam sokféle lehet.

Az idő haladásának ütemét a gravitációs mező határozza meg: az valóságos létező, s megvan a maga dinamikája, ahogyan azt Einstein egyenletei leírják. Ha a kvantumhatásokat nem vesszük tekintetbe, akkor a teret és az időt hatalmas, bennünket is magába foglaló, rezgő kocsonyaként foghatjuk fel.

Csakhogy a világ bizony kvantumszerkezetű, és a téridő zselatinja is csak approximáció (megközelítés). A világ működésének alapszerkezetében nincs se tér, se idő: csak fizikai mennyiségeket egymásba alakító folyamatok vannak, s azoknak kiszámíthatjuk a valószínűségét meg a köztük lehetséges viszonyokat.

A ma általunk ismert legalapvetőbb szinten kevés dolog van tehát, ami a tapasztalatainkból ismert időre hasonlítana. Nincs külön „idő” változó, nincs különbség múlt és jelen között, nincs téridő. De ezen a szinten is felállíthatunk egyenleteket a világ leírására. Ezekben az egyenletekben a változók egymáshoz viszonyítva változnak. Ez nem „statikus” világ: nem afféle „tömbuniverzum”, ahol illuzórikus a változás: épp ellenkezőleg, ez egy eseményekből és nem dolgokból álló világ.

Ez volt az odaút egy idő nélküli univerzumba.

A visszaút kísérlet, erőfeszítés volt annak a megértésére, hogy ebből az idő nélküli világból hogyan bukkanhat fel a mi időérzékelésünk. Meglepő, hogy az idő nekünk ismerős vonatkozásának megjelenésében mi magunk is szerepet játszunk. A mi perspektívánkból - olyan teremtmények szempontjából tehát, akik a világnak csak egy parányi részét alkotják - a világ időben látszik folyni. A világgal való kölcsönhatásunk részleges, emiatt látjuk csak elmosódottan. Ezt az életlen látásmódot még a kvantumvilág meghatározatlansága is tetézi. Az ebből következő „nem tudás” egy sajátos változót hív létre, a termikus időt és a mi bizonytalanságunkat számszerűsítő entrópiáét.

A világnak talán egy olyan különleges részhalmazához tartozunk, amely sajátságos módon van kölcsönhatásban a fennmaradó résszel: úgy, hogy ez az entrópia alacsony a mi termikus időnk egyik irányában. Az idő irányultsága tehát valóságos, de perspektívából adódik: a világ entrópiája a mi szemünkkel nézve nő a magunk termikus idejében. Mi a dolgok megtörténtét látjuk, e szerint a változó szerint elrendezve; ezt a változót nevezzük egyszerűen csak „időnek”, és az entrópia növekedése különbözteti meg a szemünkben a múltat a jövőtől, az vezérli a kozmosz kibontakozását. Ez a létalapja a nyomoknak, a maradványoknak, a múlt emlékeinek. Mi, emberi lények az entrópia növekedésével járó nagyszabású történetnek a következményei vagyunk, és emlékezet, a nyomokra támaszkodó emlékezet tart össze bennünket. Mindegyikünk egy-egy egység, mert tükrözi a világot, mert egységes létezőkről alakítottunk ki képet magunkban a hozzánk hasonlókkal való kölcsönös együttműködésben, és mert ez a világ az emlékezet által egyesített szemlélete. Ebből születik meg az, amit az idő „folyásának” nevezünk. Az idő sodrát hallgatva ezt halljuk.

A kutya szemszögéből

Malcolm Gladwell a kedvenc non-fiction íróm, de A kutya szemszögéből című, összesen 19 darabból álló, korábban a The New Yorker magazinban megjelent cikkeinek gyűjteményét évekig halogattam. Féltem tőle egyrészt azért, mert hallottam róla rosszakat is, másrészt azért, mert amíg nem olvastam, mindig volt egy tartalék, amit még olvashattam tőle.

Íme 6+2 kedvenc fejezetem és indoklása emlékül.

John Rock tévedése
Amit a fogamzásgátló tabletta feltalálója nem tudott a nőkről
Egészen újszerű összefüggéseket tanultam belőle a női hormonrendszer és a rák összefüggéseiről.

Az egymillió dolláros Murray
A hajléktalanságot egyszerűbb megoldani, mint kezelni
Rámutatott, hogy a normális eloszlási mintázatot mutató problémákkal szemben a hokiütő formájú görbével jellemezhető problémák megoldásával az a baj, hogy az emberek morális érzékének ellentmond: ha például az összes hajléktalan közül csak a legdeviánsabb 20% életét igyekszik megoldani a társadalom, az átlagember gyomra ezt nehezen veszi be, mert ezt a nagy mértékű törődést ők "nem érdemlik meg", még ha gazdasági szempontból mindenki jól is járna ezzel a lépéssel.

Képben vagyunk - vagy mégsem?
A mammográfia, a légierő, valamint a látás korlátai
Noha a Meskó Berci-féle optimizmuson szocializálódott lelkemnek kicsit túl borúlátó volt, részletekbe menően rávilágított a mammográfia módszerének hátrányaira.

Kölcsönszó visszajár
Akit plágiummal vádolnak, örök időkre bukott ember?
Arról érvel, milyen nehéz meghúzni a határt az ihletettség és a plágium között, illetve egyáltalán milyen abszurd dolog szavak vagy zenei hangok egymásutániságát valaki tulajdonának tekinteni, hiszen azzal a szerzőnek nem lesz kevesebb, hogy más ezt "elveszi tőle".

Kudarcművészet
Hol a határ a félelemtől való leblokkolás és a pánikreakció között?
Megtanultam, hogy a leblokkolás az, amikor az egyébként profi szinten, implicit módon, már-már ösztönszerűen végzett tevékenység stressz hatására visszaesik egy amatőr explicit tudásának szintjére, míg a pánik esetében az irány épp ennek ellenkezője: a nagy tapasztalaton alapuló, explicit tudás stresszhelyzetben a beszűkült látókör következtében elvész, és a viselkedés ösztönszerűvé válik.

Kirobbanó helyzet
A Challenger-ügyben nincs felelős, szokjunk hozzá ehhez a tényhez
A nagy katasztrófák utáni hosszas bizottsági vizsgálódások elvileg arra hivatottak, hogy a jövőben megelőzzük a hasonló katasztrófát, de valójában csak a lelkiismeret megnyugtatására szolgálnak, mert olyan komplex és high-tech gépeknél, mint amilyen egy űrhajó vagy egy atomerőmű, előbb-utóbb óhatatlanul bekövetkezik egy ún. normális baleset, azaz olyan szerencsétlenség, aminek nincs közvetlen felelőse, ennélfogva kivédeni sem lehet.

(Az utolsó nagy szekcióban csak azért emelkedett ki kettő fejezet számomra, mert el tudom képzelni, hogy ezek ihlették a szerző két másik, nagyobb lélegzetvételű könyvét, amelyek nem mellesleg kedvenceim a Dávid és Góliát mellett.)

Kései virágzás
Az "ifjú titán" mítosza, avagy a zsenialitás két termékeny korszaka
Arról szól, hogy a tehetség mellett milyen külső tényezők együttese szükséges a sikerhez, l. Kivételesek c. könyv.

Az újfiú-hálózat
Mi az, amit az állásinterjú valóban elárul a jelentkezőről?
Az első pár másodpercben kialakított benyomásról és ennek a rapid véleménynek a kezeléséről szól, l. Ösztönösen c. könyv.

És akkor most várom a következőt tőle, mint egy szánalmas, nyálcsorgató rajongó.

Bélügyek

Az első lendület nagyon átütő volt, egészen addig, amíg az írónő bevallottan legkedvesebb témájához, a bélbaktériumokhoz nem érkeztünk. Innentől egy kicsit lelankadt a figyelmem, ami aztán az utolsó 50-60 oldalra ismét visszatért, de azt a középső részt nehezen bocsátom meg neki. Meg azt is, hogy néhol már olyannyira jópofa akart lenni, hogy inkább éreztem gügyögősnek, mint humorosnak, sőt, olyan is előfordult, hogy egy-egy analógia a tartalom átadásának kárára ment. Alapvetően jó ötletnek tartom ezt a már-már képregényszerűen közvetlen ismeretterjesztő stílust, de itt vagy az történt, hogy ő ezt picit túltolta, vagy azt a közönséget célozta meg, akik amúgy nincsenek hozzászokva a non-fiksönhöz. Mindezen csalódások ellenére tanulságos, már-már szemléletváltó volt az a fő mondanivaló, hogy a gének és a környezet "mellett" a bélflóra is mekkora szerepet játszik az ember életének alakulásában.

És akkor következzen néhány apró érdekesség a könyvből!

A végbél célegyenesében két záróizom gondoskodik arról, hogy csak úgy magától ne pottyanjon ki a kaki: a belső és a külső záróizom. A belső záróizom működésére nincsen tudatos ráhatásunk, de ha ez szabad utat enged a kakinak, akkor akaratlagosan mi ellen tudunk mondani neki azzal, hogy külső záróizmainkat megfeszítve visszatartjuk a vécézést. Ha viszont gyakran vagy hosszasan tesszük ezt, a belső záróizom átveheti a külső irányítás adta parancsot, ami székrekedéshez vezet. (19. oldal)

A vastagbél utolsó szakaszában van egy kis kanyar, ami guggolással kiegyenesedik. Ez minden bizonnyal azért alakult így, mert őseink nem angol vécén, hanem a természetben kuporodva végezték a dolgukat. Ha ezt a bélkanyart a vécén ülve oly' módon kiegyenesítjük, hogy egy sámlira tesszük a talpainkat, az felgyorsítja a széklet kicsusszanását. De egyébként sámli híján simán lábujjhegyre -állva- ülve is működik, kipróbáltam. (24. oldal)

A fogkő azért az alsó metszőfogak hátsó oldalán a leggyakoribb, mert az állandó nyáltermeléssel foglalkozó nyálmirigyek a nyelv alatt helyezkednek el, és onnan előrefelé, pontosan ezeknek a fogaknak a belső falát bombázza a kalciumban gazdag nyál, ami egyébként a fogzománc folyamatos erősítését végzi. Az étel látványa / illata által kiváltott nyáltermelésért egyébként az arc belső felén, a felső fogsorral szemben található nyálmirigyek felelősek. (27. oldal)

A nyál egy, még a morfiumnál is erősebb fájdalomcsillapító anyagot is tartalmaz, opiorfint, igaz, elég csekély mennyiségben. Erre szükségünk is van, mert a szájban rengeteg az idegvégződés: érdemes csak arra gondolni, egyetlen aprócska bibi, amit észre sem vennénk a könyökünkön, mennyire zavaróan nagynak tűnik a szánkban. Az opiorfinnak köszönhetjük azt is, hogy egy sima influenza esetén étkezés után kevésbé fáj a torkunk, hiszen az étel jelenléte serkenti a nyáltermelést. Ha nem vagyunk éhesek, ez a hatás rágózással is elérhető. (28. oldal)

Alvás közben leáll a nyáltermelés. Ezért olyan száraz a torkunk reggelente, hogy egyeseknek már fájdalmat is okoz, illetve ezért intenzívebb reggel a szájszagunk. Emiatt a fogmosás ideális időpontjai az esték és a reggelek: esténként azért, hogy lecsökkentsük a szánkban lévő baktériumok számát, reggel pedig azért, hogy az esti fogmosás ellenére bent maradt baktériumok tevékenységének hatásaitól megszabaduljunk. Ez utóbbihoz természetesen a reggel ismét beinduló nyáltermelés is hozzájárul. (29. oldal)

Ha valakinek túl erős az immunműködése, a torokmandulái nem ügyes letapogató dudorokat alakítanak ki, amikkel megvizsgálhatnák, ami nyelés közben áthalad a torkunkon, hanem mély barázdákkal igyekeznek megnövelni a saját felszínüket. Ezekben a barázdákban viszont nagyon jól meg tudnak telepedni a baktériumok, ami vissza-visszatérő gyulladáshoz vezethet. Ilyen esetben szokták javasolni a mandulák eltávolítását. (32. oldal)

A gyomor tetején egy kis léghólyag lebeg, mert a benne termelődő gáz felfelé száll, a nyelőcső viszont oldalról fut be a gyomorba. Mivel ez a csatlakozás a jobb oldalon történik, feszülő hassal érdemes a bal oldalunkra feküdnünk, így könnyebben tudunk böfögni. Ha nincs módunk lefeküdni, egy kis levegő lenyelése is segíthet, mert a beérkező légbuborék közelebb mozdítja a gyomor léghólyagját a nyelőcsőhöz, így az könnyebben ki tud csusszanni. (39. oldal)

A vegetáriánusok igenis tudják pótolni maguk számára a húsból származó aminosavakat, de ehhez ügyesen kell kombinálniuk a növényeket, amiket fogyasztanak, lehetőleg egy napon belül párosítva. Sőt, ha tojást és sajtot is esznek, azokkal hozzá lehet jutni minden fontos tápanyaghoz. Sőt, vannak olyan növények, amelyek minden létfontosságú aminosavat megfelelő mennyiségben tartalmaznak, ilyen például a szója és a hajdina, szóval ezért helyettesítik a vegák olyan szívesen a húst szójakészítményekkel. (62. oldal)

A kaki háromnegyede víz, így naponta 1 dl vízveszteséget okoz egy normális bélürítés. Vizelettel kb. másfél liter víz távozik szervezetünkből. A kaki szilárd részének egyharmada korábbi bélflóra, másik egyharmada azoknak az anyagoknak a kotyvaléka, amit a test ki akar vetni magából (pl. epesav, méreganyagok), végül a maradék egyharmad emésztetlen növényi rost. Ez utóbbi miatt van az, hogy minél több zöldséget és gyümölcsöt eszünk, annál nagyobb kupacot produkálunk. (74. oldal)

Másodpercenként 2,4 millió vörösvérsejt cserélődik le a testünkben. A vörösvérsejtekben lévő festékanyag a lebontás során először vörös, majd zöld, sárga, végül barna színű (ez a színváltozás nyomon követhető akkor is, ha megütjük magunkat, és a bőr alá kiszabaduló vér idővel lebomlik). (75. oldal)

A széklet állaga az egészen kemény, különálló golyócskáktól a teljesen híg, szilárd rész nélküli folyékony nedűig terjedhet. Az előbbi szorulás eredménye, ez esetben akár 100 órát is bent tölthet beleinkben a kaki, míg egy folyós hasmenés esetében 10 óra alatt átmehet testünkön a táplálék. Az optimális víz-szárazanyag arány a kettő között van, amikor a kaki kolbász formájú, fogkrémszerűen fényes és puha, vagy maximum repedések vannak a felszínén. (78. oldal)

A nyelőcső felső egyharmada, azaz a szegycsont feletti kis gödörig tartó szakasz harántcsíkolt izomból áll, ezért nyelés során eddig tudatosan érezzük a falat haladását. Ettől a ponttól kezdve a nyelőcső simaizomból épül fel, ezért innentől lefelé már minden automatikusan és észrevétlenül működik. (86. oldal)

A gyomorfal mozgása az egész emésztőrendszert izgalomba hozza, tehát a bél előrébb tolja a benne lévő táplálékot. Ezért van az, hogy egy kiadós étkezés után vécére kell mennünk. (89. oldal)

Az egyszerű szénhidrátok (pl. süti, rizs, tészta) mindössze 2 órát tölt a gyomorban, de a zsírok és fehérjék feldolgozásához akár 6 óra is szükséges lehet. Azért esik olyan jól egy kis édes desszert a húsos ebéd után, mert ezzel egy kis vércukorelőleget kap a szervezet. A szénhidrátok hamarabb felfrissítenek, ugyanakkor nem biztosítanak olyan tartós telítettségérzetet. (89. oldal)

A közhiedelemmel ellentétben nem azért korog a gyomrunk (és a vékonybelünk), mert éhesek vagyunk, hanem ez egy takarítási folyamat hangja. Egy órával az emésztés befejezése után a vékonybél minden bent maradt cuccot maga előtt tol, és ez adja ki a jellegzetes, korgó hangot. Ha ilyenkor eszünk, a takarítás azonnal leáll, hiszen az emésztéshez a bél nyugalmi állapota szükséges. Ez alapján az étkezések között 5 órás szüneteket jó tartani, mert így jut idő erre a takarítási folyamatra is, ellentétben a non-stop nassolással, amikor is a bél megállás nélkül csak emészt, és sosincs ideje kiüríteni saját tartalmát. A közhiedelemnek tehát mégis csak van valami alapja, ugyanis ha nem is az éhséget, de azt jól jelzi, hogy hamarosan elérkezik egy újabb étkezés ideje. (91. oldal)

Stresszhelyzetben vagy félelem esetén azért vagyunk hajlamosak hasmenésre, mert ilyenkor nincs idő a vastagbélből visszaszívni az emésztéshez kölcsönzött folyadékot. Hogy ez miért működik így (teli hassal menekülni nem oké?), arra a könyv sajnos nem tér ki. (93. oldal)

A gyömbér hányásgátló hatású. (107. oldal)

Szorulásra – pontosabban jól előre látható szorulásra, például utazás esetén – magas rosttartalmú ételeket, különösen szilvát érdemes enni, mert ezek nedvességet tartanak vissza, amitől nő és csúszósabbá válik a béltartalom. Ennek hatása 3-4 nap után érződik, tehát ennyire előre kell tervezni. (113. oldal)

További jó hashajtó az alma és a körte, mert ezek szorbitot tartalmaznak, ami nem szívódik fel a vastagbélből. A szorbitot E420 néven cukorpótlóként is használják, jellemzően cukormentes cukorkákban, amikre rá is van írva, hogy túlfogyasztásuk esetén hasmenést okozhatnak. (118. oldal)

Alapjáraton a vastagbélnek csak az utolsó szakaszában, a leszálló ágban álló tartalmát ürítjük ki. Hashajtó szedése után azonban a vastagbél teljes tartalma kiürülhet, ami után csak a harmadik napon kakilunk újra. Ezért a hashajtó bevétele utáni első két napon nem szabad újra hashajtózni abban a hiszemben, hogy azért nem jön semmi, mert be van szorulva. (124. oldal)

Azt, hogy egy állat növényevő-e, kicsit az határozza meg, hogy bélbaktériumai hol helyezkednek el az emésztőrendszerében. A baktériumok ugyanis proteinben gazdag élőlények, akik fedezni tudják a vegetáriánus állatok fehérjeszükségletét, amennyiben a megfelelő helyen élnek:

- a tehén a kizárólag fűből és egyéb növényekből álló táplálékát (azaz kizárólag szénhidrátokat) rögtön nyelés után átadja a gyomorban lévő baktériumainak, akik, miután végeztek munkaidejükkel, lejjebb csúsznak a bélben, hogy megemésztődve fehérjeforrássá váljon a tehén számára
- a rágcsálók ugyanolyan hátul tartják mikrobáikat, mint mi, emberek, de mivel ők – velünk ellentétben – nem esznek húst, ők egyszerűen megeszik az ürüléküket, hogy ne pazarolják el a bennük lévő baktériumfehérjéket
- az emberek nem tudják vastagbelük proteingazdag baktériumait hasznosítani, ezért szükségük van a külső fehérjebevitelre
(191. oldal)

A világban előforduló baktériumok több mint 95%-a semmilyen káros hatással nincs ránk, sőt, sokuk jók hozzánk, mert segítenek nekünk. Épp ezért egy normális háztartásban nincs szükség fertőtlenítésre, kivéve az olyan eseteket, ha éppen beteg valaki, vagy kutyánk a szoba közepére kakkantott. Takarítás során többnyire elég a víz és egy kis tisztítószer, már ezektől is elpusztul a bacik 90%-a. A maradék 10%-tól pedig nem kell félni, mert ha túl kevés van belőlük, akkor nem tudnak gondot okozni nekünk, sőt, inkább megedzik állóképességünket. A bacik akkor lesznek sokan, ha tökéletes környezetet találnak maguknak: védett helyet, nedves meleget vagy finom ételt. (239. oldal)

A káros baktériumok ellen négy módon védekezhetünk:
1. hígítás: mivel a baktériumok csak nagy koncentrációban veszélyesek szervezetünkre, a vízzel történő öblítés hatékony ellenszer, de ugyanezt szolgálja a szellőztetés is a levegőben szállingózó bacik ellen
2. szárítás: mivel a baciknak szükségük van nedvességre, száraz helyen nem tudnak megélni (l. kétszersült, aszalt gyümölcs)
3. hőmérséklet: a hűtő maximum 5˙C fokon üzemeljen, mosásnál pedig legjobb 60˙C feletti vízhőmérsékletet választani, de 70`C felett már minden baktérium elpusztul
4. tisztítás: ennek során az adott felületet lévő zsír- és fehérjeréteget távolítjuk el, amiben vagy ami alatt a baktériumok rejtőznek
(240. oldal)

Antibiotikum kúránál a leggyakoribb mellékhatás a hasmenés vagy a széklet megnövekedett mennyisége. Ez azért van így, mert az antibiotikum a saját bélbaktériumaink nagy részét is elpusztítja, akik holttesteit ürülékünkkel távolítjuk el. (247. oldal)

Az antibiotikumot azért kell az orvos által előírt idő végéig szedni, mert azok a baktériumok, akik nem pusztultak el a szertől azonnal, egy bizonyos ideig történő bombázás után még bedobhatják a törölközőt. Ezzel nem csak hogy gyorsabban meggyógyulunk, hanem egyúttal kevesebb rezisztens baci marad szervezetünkben, akik esetleg később újabb betegséget okozhatnak. (250. oldal)

Léteznek úgymond „természetes antibiotikumok”. Ha egy növény megsérül, antibakteriális hatású anyagokat termel, hogy ne pusztuljon el tőle az egész növény. Ezek anélkül is működőképesek, hogy rezisztenciát okoznának. Kezdő megfázás, lájtos száj- ill. torokgyulladás esetén a mustárolaj, a retekolaj, a kamilla vagy a zsálya kivonata a baktériumok és a vírusok számát is képesek csökkenteni. Ezek természetesen csak kezdetben és enyhe esetekben elégségesek. (252. oldal)

Norman Doidge: A változó agy

A könyv arról szól, hogy az emberiség sokáig azt gondolta az agyról, az egy születésünktől fogva adott, megváltoztathatatlan biológiai szerv, pedig nem, mert rettenetesen plasztikus. Erre hoz 300 oldalnyi példát, kezdve a különböző érzékelésüket elvesztett betegektől a pszichiátriai eseteken át az olyan hétköznapi jelenségek magyarázatáig, mint hogy belénk rögzült szokásaink rabjai vagyunk. Az alapelv az, hogy az agyban evolúciós algoritmus szerint versengenek a szinaptikus kapcsolatok: amelyiket használjuk, az megerősödik (l. Hebb), amelyiket nem, az átadja a helyét más idegi kapcsolatoknak.

Iszonyú jól indít, de annyira, hogy a magamon tapasztalt lelkesedés miatt már megkérdőjeleztem, lehetséges-e ilyen világmegváltónak lennie anélkül, hogy ezós lenne. Olyan általam rég ismert pszichológiai jelenségek neurológiai magyarázatát kínálta, mint az autizmus, a kényszerbetegség vagy - hogy elszakadjunk a klinikai vonaltól - a kognitív disszonancia. Amikor ezekről olvastam, egyszerre mérgelődtem és ábrándoztam arról, hogy így kellene tanítani a pszichológiát a felsőoktatásban (bölcsészkar sux).

Mint gyakorló pszichológus is igyekszik ötvözni az általa preferált analízist a természettudományos alapú megközelítéssel, és eleinte ugyan ez ijesztő (l. 4. fejezet), de ekkor még nem viszi túlzásba. Itt még bőven kitartott a kezdeti rajongásom, nagyon reménykeltő és inspiráló hatással volt rám.

A tömény pszichoanalízisről szóló 9. fejezet azonban lerombolta minden addigi lelkesedésemet a kisgyermekkorba történő visszanyúlkálás és az álomfejtés miatt, de olyannyira, hogy ezáltal az előzőleg olvasottak is hitelüket vesztették számomra. Innentől kezdve már nem tudtam, vagy legalábbis nem mertem hinni a szerzőnek. Ráadásul egyre masszívabban lebecsülte az előző századok lokalizációs eredményeinek negatív hatásait (pl. Broca és későbbi társai), mert szerinte ezek tévútra vezették a neurológiát, ami konkrétan faszság, mert attól még, hogy létezik agyi plaszticitás, adott egy default kiinduló állapot, ami igenis lokalizácionista elvű, ha tetszik, ha nem.

Nagyon sajnáltam, hogy az a bizonyos 9. fejezet és a múlt századok nagyjainak fikázása bekerültek a könyvbe, mert eleinte azt hittem, ötcsillagos kedvencem lesz, de utólag nézve jobb is így, mert legalább nem élem bele magam a szerző biztatásába a kelleténél jobban.  

Fékevesztett evolúció

Elöljáróban két mondat a fülszövegből, hogy mégis miről szól a könyv: Ez a kötet egy olyan je­len­ség­gel fog­lal­ko­zik, amely­nek fel­is­me­ré­se Dar­win ne­vé­hez köt­he­tő, bár az evo­lú­ció­bio­ló­gu­sok csak jóval ké­sőbb is­mer­ték fel a prob­lé­ma je­len­tősé­gét. Az új­don­sá­got az je­len­ti, hogy meg­kí­sé­rel­jük az ún. meg­sza­la­dá­si je­len­sé­get az ember ese­té­ben egy rész­ben új evo­lú­ci­ós hely­zet­re al­kal­maz­ni. Abban re­mény­ke­dünk, hogy ezzel talán evo­lú­ci­ós ma­gya­rá­za­tot tu­dunk adni olyan tár­sa­dal­mi szin­tű je­len­sé­gek­re (pl. test­súly­nö­ve­ke­dés, drog­fo­gyasz­tás, pros­ti­tú­ció), ame­lyek sokan "ci­vi­li­zá­ci­ós be­teg­ség­ként" írnak le.

Amire a kedvcsináló és a tartalomjegyzék alapján számítani lehet, az az, hogy némi elméleti bevezető után témájukban jártas tudósok elmesélik néhány civilizációs betegségnek tartott jelenség evolúciós hátterét. Én személy szerint titokban arra is vágytam, hogy éppen az evolúciós kontextusba ágyazás miatt ezeket kifejezetten nem tekintik majd természetellenesnek (de nem így lett).

Csányi Vilmos indító fejezetének inspirálónak kellett volna lennie, én ehelyett attól kezdtem félni, el tudom-e majd olvasni a könyvet, ő ugyanis egy nagyon elméleti és szerintem néhány tévedést is tartalmazó, unalmas fejezetet rittyentett debütálóként. Túl azon, hogy nála nincs olyan, hogy génszelekció (ezt igazából már megszoktam), szerinte az evolúció a komplexitás felé halad, ráadásul az utolsó előtti nyelvi hasonlata szerintem egyszerűen nem igaz (miszerint a viselkedési szabályok felismerésének köszönhetően az ember olyan helyzetben is meg tudja ítélni, mi a helyes magatartás, ha abban nincsenek is viselkedési szabályok, és ez a képesség nyilvánul meg abban is, hogy ha anyanyelvünkön hallunk egy addig még sosem hallott mondatot, arról meg tudjuk ítélni, szemantikailag rendben van-e és grammatikailag helyesen van-e összerakva).

Szerencsére azonban bíztam a többi szerzőben, és örültem, hogy Csányi nem irt többet ebben a könyvben.

Ezután Miklósi Ádám két fejezeten keresztül mesél a megszaladási jelenségek biológiai és kulturális hátteréről úgy, hogy meghozza azt a kitartó olvasási kedvet, amire később a vendégszerzők fejezeteinél még szükségünk lesz. Ez a kettő volt a kedvencem, mert nem lerágott csontokról beszélt, hanem izgalmas, újszerű dolgokról, jó stílusban. Ami a legmeglepőbb volt számomra, hogy ha jól értettem, magának a kultúrának a kialakulása is egy megszaladási jelenségnek tekinthető (wow!), de ezt nem mondta ki explicite, úgyhogy ha én értettem félre a háttér gondolatot, engem tessék bántani, ne őt.

Ezután következik az a négy fejezet, amiben ugyanennyi számomra eddig ismeretlen tudós mesél a cukorbetegség, a prostitúció, a testképzavarok és a droghasználat jelenségéről.

Gyakran olvasok és hallok az egészséges táplálkozásról és életmódról, de még soha semmi nem volt annyira meggyőző a rengeteg hír közül, mint az a 25 oldal, amit Fövényi József írt, noha ez nem is szólt a tanácsadásról, és nem is mondott semmi rettentően újat, egyszerűen marha jól összefoglalta és elém tárta, mi vár azokra, akik többet zabálnak, mint amennyit mozgással felhasználnak. Én ennek hatására elhatároztam, hogy csökkentem a nassolásaim mértékét. Miklósi Ádám mellett nálam ő a tuti befutó.

A prostitúcióról és a testképzavarokról szóló fejezet siralmas, egyáltalán nem arról szól, amit ebben a könyvben vártam. A bevezetőben a szerzők (Forrai Judit ill. Ujfalussy Dorottya Júlia) gyorsan túlesnek azon, miért tekinthetők ezek megszaladási jelenségeknek és mi a hátterük, de onnantól az előbbi inkább kultúrtörténeti (ennek mondjuk még épp van létjogosultsága), szociológiai és pszichológiai leírás a prostitúcióról, valamint elmélkedés a megoldási lehetőségekről. Ennél még rosszabb a táplálkozási zavarokról szóló rész, ami egy kisebb releváns bevezetőn túl szintén inkább a betegségek pszichológiai leírása, mintsem a megszaladás kifejtése. Ami eléggé kiverte nálam a biztosítékot, az az önellentmondás, hogy miután az író levezeti, minden történelmi kor testképideálját a rendelkezésre álló erőforrások határozzák meg, ezt a törvényszerűséget a sok szörnyű kórkép leírása során elfelejti, és megoldást próbál keresni arra, hogy a mai kor női testideálja a vékony alkat. (Fel is merült bennem a gyanú, hogy a szerző nem teljesen kompetens ebben a témakörben, és valóban, Ujfalussy Dorottya Júlia etológia szakon, téri tájékozódás témában van igazán otthon, szóval lehet, hogy nem rá kell haragudni, hanem a szerkesztőkre.)

A droghasználatról szóló fejezet ezekhez képest egy kicsit közelebb áll ahhoz, amiről szól a könyv, és noha a záró részekben nagy hangsúlyt kapott a drogprevenció, az is evolúciós magyarázatokkal körítve, melyik mitől működőképesebb, mint a másik, szóval Demetrovics Zsolt okos fickó, és remekül ír.

A végén áll Miklósi Ádám kitekintése, ami újfent klassz, és itt már egészen bizonyos voltam abban, hogy ezt a könyvet ő dobta fel, nélküle csupán erős közepes lett volna.

A könyvet összességében azért inkább élveztem, mint sem, de rettentően hiányoltam azt a hozzáállást, hogy ezt a sok csúnya dolgot, mint kövérség és szex és drog, a természet részeként próbálja meg láttatni az olvasóval.

Kiknek ajánlom? Akiket érdekelnek az olyan felkapott társadalmi ügyek, mint a fent említett négy jelenség, illetve akik természettudományos világnézettel rendelkeznek, de nem expertek az evolúció témakörében.
Kiknek nem? Aki tanultak pszichológiát, azoknak rém unalmasak lesznek a civilizációs betegségekről szóló fejezetek (kivéve a cukorbetegségről szólót).