Rakovszky Zsuzsa
Visszaút az időben
című kötetéből.
Családregény
Két nő jár-kel az augusztusi hőben
teraszra ki, konyhába be, a házban -
egy házban, amely teli van idővel:
az fertőzte meg vízkővel a kádat,
az marta le gömbölyűre a lépcsők
élét, az foltozta ki a bejárat
fölött a varázsfényt vető üveg
színes kockáit rendre színtelennel.
Két nő, nem fiatal és nem öreg,
abban a korban, amikor a test,
mely rég csak önmaga, fű, csillag és sár
rokona volt, lassan kísértetek
látogatta terep lesz, képernyő, melyen árnyak
mozognak a fényes por függönyén túl,
más idegen adások szétesnek-összeállnak,
egy bal kézbe vett késben, a hát görbületében
holtak kelnek futó létre, főleg a két szép
nővér: az, amelyik a kisszobában a képen
egyengeti a térdén sötét bársonyruháját
- az elvetélt színésznő, aki hamar lelépett
nagy adag altató kiskapuján át
a színről, fölbontatlan csomagként hagyva hátra
a rémisztő jövőt; s a másikuk, a felső-
kereskedelmi szépe, aki végigcsinálta:
háborút, sültkrumplis-használtruhás szegénység
éveit, hajnali kelést és gépelést,
fejtágítókat és agyérfestést, a szépség
lassúbb, majd gyors fogyását, s végül konszolidált
mosógépes, használt színestévés öregkor
örömei közül ragadta el a rák.
Mint csontot a sugárzó anyag, úgy hatja át
a múlt a csorba tükröt, a kecskelábú asztalt.
Egyikük, még gyerekként, ismerte azt a lányt,
aki más vihogó nők félkörében
- valami vállalati Don Juant
fog közre -, egymaga néz mosolytalan a gépbe,
gőgös-sebezhető, sötét szemekkel.
Halásznadrágok és abroncsszoknyák - a látvány
félig gúnyos, félig meghatott szánalmat kelt.
A másik látta még az ifjabbat gyereknek.
Idegrendszerük aljnövényzetéből
mindkettőnek ugyanazok az elfelejtett
percek és helyszínek rebbennek félálomban
fél-öntudatra, mint elhanyagolt
akvárium sötétjén átvillanó neonhal.
Az álmos, elvadult kertben ólmos meleg
folyik a vadcsalánra, a perzselt szélű lombra.
Szederbokor tövéből kóbor macskák merev
égő szemmel üres bádogtálkát bűvölnek.
Félkörben, moccanatlan, mint vézna démonok
ülnek a sárga fű közt. Valaha vélhetőleg
virágágyak is voltak, nyírták a füvet, és
nem zaklatta csalán selyembe bújt bokájuk,
mikor pohárcsörgés, dohányfüst, nevetés
elegyétől kicsit zúgó fejjel a bodza-
szagú sötétbe friss levegőért kiléptek,
s felnéztek a nyugodt, vészterhes csillagokra.
Gravitáció
Első fűtés: megperzselt por szaga.
Meleg szobából nézem a holdfogyatkozást:
ahogy csúszó karéjban lassan fölfalja a
terjedő vörös árnyék a csontszín villogást.
Szeles éjjel után reggel merő dió
a kert, diólevél zöld-sárga mozaikja
tömi el a csatornát. A gravitáció
megránt egy pórázt, és elindul újra vissza
mind, amit fölfelé húzott a nap
mágnese, most kopogva és lebegve
igyekszik lefelé. Ami csak kiszakadt
egymásból, most törekszik újra egybe
puha keblén a sárnak, ahol majd az esőben
maguk is sűrű sárrá feketednek.
Amikor a jövő vonzása már erőtlen,
mágnesként kezd el vonzani a kezdet.
Párbeszéd az időről
A: A múltnak sosincs vége. A jelen
- az is a múlt, álöltözetben.
Rozsdás lavór a még levéltelen
bodzabokor tövében, vizes böjti szelekben
fölszárnyaló papírzacskó, az égbe
kapaszkodva az ágak fekete szövedéke,
földmélyi ikreik, a gyökerek lenn -
ugyanaz a tavasz tíz éve, negyven éve:
soha nem múlik el, amit szerettem.
B: De az idő, mint nyaktiló, lesújt.
Múlt és jelen közt ott a vérben
sikló penge. A póló, amit a szél lefújt,
s most ott hever az orgonabokor tövében,
nem röppen vissza a kötélre újra.
S ha valaki cigarettára gyújt a
szivárgó gázcső közelében,
a lángoló jelenből nincs visszaút a múltba,
két külön kontinens a „már nem” és a „még nem”.
A: Ahogy az akna negyven éven át
ott vár a sűrű gazban
a kézre, mely kioldja lelkét, a robbanást,
ahogy a holt tavasz kísért az új tavaszban,
jéglapba zárva évtizedeket
kivár a gyűlölet, a szeretet,
amíg új kés sajog a régi sebben:
soha nem múlik el a szeretet,
ahogy nem múlik el a gyűlölet sem.
B. Sötét hernyók a porban, mint rég: dióvirág.
De ez nem az a por, és nem az a diófa.
A pók, amelyik itt rohan le-föl a kád
falán, meg amelyik lefolyt a lefolyóba,
ugyanolyan, de nem ugyanaz mégse.
Halott anyád a gének semmilyen cselvetése
nem hozza vissza, legfeljebb az álom.
Amit egynek mutat az érzések sötétje,
idegen és sokféle napvilágon.
A: De ami napvilágnál idegen,
ott vár rád a sötétben, öröktől ismerősen.
Kinn habzik, elforr az idő, de benn
valami nem bír megváltozni mégsem
soha. A vénkor udvara felett
a gyermekkor holdja mind fényesebb,
nincs is jelen, csak múlt álöltözetben:
soha nem gyógyul be a régi seb.
Azt szeretem, akit mindig szerettem.
Dal az időről
Fésű földben, karóra víz alatt,
madártetem a hóban...
Száz év előtti karácsonyi lap
a bombatalálat érte fiókban.
Fényképcsomag: aki már nincs sehol,
vízparton áll, gyerek fölé hajol,
sötét haja lobog a nyári szélben.
Szilánkok egy ház romjai alól,
amely leégett az idő tüzében.
Fakó zseblámpafény erőlködik,
hogy kimentsen az éjből valamit.
Kölcsön-létre lobbantsa, ami nincs.
A múlt kihamvadt évtizedeit
villantaná törött tükördarab.
Ahogy a kő fölött beforr a hab,
ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vízen -
a végén ránctalan nemlét marad,
mintha sosem lett volna semmi sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése