Rakovszky Zsuzsa 4 verse

Ezeket a verseket még 2018-2019 telén válogattam ki magamnak
Rakovszky Zsuzsa
Visszaút az időben
című kötetéből.

 Családregény 

Két nő jár-kel az augusztusi hőben
teraszra ki, konyhába be, a házban -
egy házban, amely teli van idővel:

az fertőzte meg vízkővel a kádat,
az marta le gömbölyűre a lépcsők
élét, az foltozta ki a bejárat

fölött a varázsfényt vető üveg
színes kockáit rendre színtelennel.
Két nő, nem fiatal és nem öreg,

abban a korban, amikor a test,
mely rég csak önmaga, fű, csillag és sár
rokona volt, lassan kísértetek

látogatta terep lesz, képernyő, melyen árnyak
mozognak a fényes por függönyén túl,
más idegen adások szétesnek-összeállnak,

egy bal kézbe vett késben, a hát görbületében
holtak kelnek futó létre, főleg a két szép
nővér: az, amelyik a kisszobában a képen

egyengeti a térdén sötét bársonyruháját
- az elvetélt színésznő, aki hamar lelépett
nagy adag altató kiskapuján át

a színről, fölbontatlan csomagként hagyva hátra
a rémisztő jövőt; s a másikuk, a felső-
kereskedelmi szépe, aki végigcsinálta:

háborút, sültkrumplis-használtruhás szegénység
éveit, hajnali kelést és gépelést,
fejtágítókat és agyérfestést, a szépség

lassúbb, majd gyors fogyását, s végül konszolidált
mosógépes, használt színestévés öregkor
örömei közül ragadta el a rák.

Mint csontot a sugárzó anyag, úgy hatja át
a múlt a csorba tükröt, a kecskelábú asztalt.
Egyikük, még gyerekként, ismerte azt a lányt,

aki más vihogó nők félkörében
- valami vállalati Don Juant
fog közre -, egymaga néz mosolytalan a gépbe,

gőgös-sebezhető, sötét szemekkel.
Halásznadrágok és abroncsszoknyák - a látvány
félig gúnyos, félig meghatott szánalmat kelt.

A másik látta még az ifjabbat gyereknek.
Idegrendszerük aljnövényzetéből
mindkettőnek ugyanazok az elfelejtett

percek és helyszínek rebbennek félálomban
fél-öntudatra, mint elhanyagolt
akvárium sötétjén átvillanó neonhal.

Az álmos, elvadult kertben ólmos meleg
folyik a vadcsalánra, a perzselt szélű lombra.
Szederbokor tövéből kóbor macskák merev

égő szemmel üres bádogtálkát bűvölnek.
Félkörben, moccanatlan, mint vézna démonok
ülnek a sárga fű közt. Valaha vélhetőleg

virágágyak is voltak, nyírták a füvet, és
nem zaklatta csalán selyembe bújt bokájuk,
mikor pohárcsörgés, dohányfüst, nevetés

elegyétől kicsit zúgó fejjel a bodza-
szagú sötétbe friss levegőért kiléptek,
s felnéztek a nyugodt, vészterhes csillagokra.

 Gravitáció 

Első fűtés: megperzselt por szaga.
Meleg szobából nézem a holdfogyatkozást:
ahogy csúszó karéjban lassan fölfalja a
terjedő vörös árnyék a csontszín villogást.

Szeles éjjel után reggel merő dió
a kert, diólevél zöld-sárga mozaikja
tömi el a csatornát. A gravitáció
megránt egy pórázt, és elindul újra vissza

mind, amit fölfelé húzott a nap
mágnese, most kopogva és lebegve
igyekszik lefelé. Ami csak kiszakadt
egymásból, most törekszik újra egybe

puha keblén a sárnak, ahol majd az esőben
maguk is sűrű sárrá feketednek.
Amikor a jövő vonzása már erőtlen,
mágnesként kezd el vonzani a kezdet.

 Párbeszéd az időről 

A: A múltnak sosincs vége. A jelen
- az is a múlt, álöltözetben.
Rozsdás lavór a még levéltelen
bodzabokor tövében, vizes böjti szelekben
fölszárnyaló papírzacskó, az égbe
kapaszkodva az ágak fekete szövedéke,
földmélyi ikreik, a gyökerek lenn -
ugyanaz a tavasz tíz éve, negyven éve:
soha nem múlik el, amit szerettem.

B: De az idő, mint nyaktiló, lesújt.
Múlt és jelen közt ott a vérben
sikló penge. A póló, amit a szél lefújt,
s most ott hever az orgonabokor tövében,
nem röppen vissza a kötélre újra.
S ha valaki cigarettára gyújt a
szivárgó gázcső közelében,
a lángoló jelenből nincs visszaút a múltba,
két külön kontinens a „már nem” és a „még nem”.

A: Ahogy az akna negyven éven át
ott vár a sűrű gazban
a kézre, mely kioldja lelkét, a robbanást,
ahogy a holt tavasz kísért az új tavaszban,
jéglapba zárva évtizedeket
kivár a gyűlölet, a szeretet,
amíg új kés sajog a régi sebben:
soha nem múlik el a szeretet,
ahogy nem múlik el a gyűlölet sem.

B. Sötét hernyók a porban, mint rég: dióvirág.
De ez nem az a por, és nem az a diófa.
A pók, amelyik itt rohan le-föl a kád
falán, meg amelyik lefolyt a lefolyóba,
ugyanolyan, de nem ugyanaz mégse.
Halott anyád a gének semmilyen cselvetése
nem hozza vissza, legfeljebb az álom.
Amit egynek mutat az érzések sötétje,
idegen és sokféle napvilágon.

A: De ami napvilágnál idegen,
ott vár rád a sötétben, öröktől ismerősen.
Kinn habzik, elforr az idő, de benn
valami nem bír megváltozni mégsem
soha. A vénkor udvara felett
a gyermekkor holdja mind fényesebb,
nincs is jelen, csak múlt álöltözetben:
soha nem gyógyul be a régi seb.
Azt szeretem, akit mindig szerettem.

 Dal az időről 

Fésű földben, karóra víz alatt,
madártetem a hóban...
Száz év előtti karácsonyi lap
a bombatalálat érte fiókban.
Fényképcsomag: aki már nincs sehol,
vízparton áll, gyerek fölé hajol,
sötét haja lobog a nyári szélben.
Szilánkok egy ház romjai alól,
amely leégett az idő tüzében.

Fakó zseblámpafény erőlködik,
hogy kimentsen az éjből valamit.
Kölcsön-létre lobbantsa, ami nincs.
A múlt kihamvadt évtizedeit
villantaná törött tükördarab.
Ahogy a kő fölött beforr a hab,
ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vízen -
a végén ránctalan nemlét marad,
mintha sosem lett volna semmi sem.

Több mint 200 év

Egy vers a 19. század második feléből:

Reviczky Gyula
Magamról

Rossznak mondod a világot,
Dőresége bosszuságod;
Siratod az élet álmát,
Földi gondok durva jármát;
Felpanaszlod lázban égve:
Bölcs elméje, jók erénye
S fényt sugárzó lángod, ég,
Csak hiúság, búborék.
Óh, pedig hány perczed, órád

Volt, midőn e sujtoló vád
Könnyeidben elviharzott
S kiderült rá szíved, arczod.
Gyönyörűség volt az élet,
Megáldottad születésed';
Rózsák közt jársz, azt hivéd,
S mi okozta? ... Semmiség!

Nem tudod, mi nyomja szíved',
Semmiségek üdvezítnek.
Hogy jön, nem tudod, csak érzed,
Hogy e bűnös-bűvös élet,
Mely ma szennyes, ronda börtön,
Holnap éden kertje rögtön.
Ma a békét áhitod,
S holnap küzdve élni jobb.

Ember! önző vágy vezérel.
Bánatával, örömével
Ezt az undok szép világot
Sorsodon át nézve látod.
Hogyha gondok elcsigáznak:
A világot éri vádad,
S ha örömre gyúl szived:
Nincs e földnél semmi szebb.

Ragyoghat a nap az égen;
Te sötétben, feketében
Látsz mindent, ha bánatod van;
Mig, ha kedved lángra lobban,
Minden érted van teremtve;
Télen is jársz rózsakertbe';
A nap is csak rád ragyog,
S kik itt laknak: angyalok.

Az örvendőt meg nem érted,
Ha világod' búban éled;
S csak ha lelked' szenvedőnek
Vallod, sajnálsz szenvedőt meg.
Mit törődöl a világgal,
Szenvedő sziv sóhajával,
Ha egy édes pillanat
Teljesíti vágyadat!

Hát ne fordulj vak hevedben
A világ és rendje ellen...
Úgy tekints az emberekre,
Hogy a föld se jó, se ferde;
Se gyönyör, se bú tanyája,
Csak magadnak képe, mása.
Ki sohajtoz, ki mulat.
A világ csak - hangulat.

És egy 21. századi, újhullámos kedvenc:

Kellerwessel Klaus
am mizu?

semmi különös, csak azt vettem észre magamon, hogy kezdek egyre könnyebben megnyílni az emberek előtt, bár még mindig azon görcsölök, hogy tényleg kíváncsiak-e rám, ezzel valószínűleg anyám kényszeres ragaszkodását akarom túlkompenzálni, aminek az eredete egy fontos személy elvesztése gyermekkorban, ami ahhoz vezet, hogy annyira retteg kapcsolatainak elvesztésétől, hogy elveszti minden kapcsolatát, ehhez hasonló paradox viselkedésminták rám is jellemzőek, például ha laza vagyok, nem görcsölök azon, hogy laza vagyok-e, és tényleg laza leszek, de ha görcsölök, hogy nyomorék vagyok, akkor nyomorék leszek, amitől meg még jobban görcsölök, és ez a két öngerjesztő hiedelem váltogatja magát percrőlpercre, néha még mondaton belül is, ez a borderline szindrómások kórtörténetében igen gyakori, és bár eddig a mániás depresszióra gyanakodtam, mégiscsak a borderline valószínűbb, ez megmagyarázná józsefattila iránti féktelen szimpátiámat is, de nem akarom túlságosan mélyreásni magam a dologban, ígyis betegesen sokat foglalkozok a lelki egészségemmel, a múltkor is majdnem bebeszéltem magamnak, hogy hipochonder vagyok, de tudatalatt ragaszkodom is valamilyen pszichés betegséghez, mert a társadalom belémverte azt a romantika zsenikultuszában gyökerező káros és megalapozatlan hiedelmet, miszerint minden művésznek kell valami idegbaj, és én művészként akarom definiálni magam, mert nem hiszem el, hogy a műveim nélkül is szerethető vagyok, ők a kezeim, amikkel megragadom a nép húsos tőgyét, és szeretetet facsarok ki belőle, ez valószínűleg kisgyerekkori figyelemhiányban gyökerezik, ami nem ritka apa nélkül felnőtt gyerekek esetében, ahogy apa nélkül felnőtt gyerekek sem ritkák a művészek között, de a műveim többségét meg se mutatom másoknak, bár végső soron, azért írom őket, hogy legyen mivel menőznöm, hogy hudeokos, hudezseni vagyok, de azt akarom, hogy anélkül olvassák el őket, hogy én azt akarjam, hogy elolvassák őket, de kit érdekelnek az olyan művek, amik csak önmagukról szólnak, ki akarna olyannal beszélgetni, aki csak arról beszél, hogy vele nem beszél senki, ellenszolgáltatást akarok nyújtani, nevelőapám füvetnyír, anyám főzmostakarít, öcsém a kutyát idomítja, én meg verem a faszom, nem akarom, hogy az irodalom is csak faszverés legyen, hasznos akarok lenni, de a művész akkor hasznos, ha önmaga, az az elvárás, hogy ne kövesse az elvárásokat, el kell találnia a közízlést, anélkül, hogy megcélozná, lazának kell lennie, anélkül, hogy akarná, ez is paradox, mint ahogy az is, hogy politizálni se merek, mert ha nem forradalmárkodunk elegen, akkor a rendszer megmarad, és megbünteti a forradalmárokat, de ha meg nem politizálok, akkor a forradalmárok nem lesznek elegen, és rábólintok egy olyan rendszerre, ahol ha politizálnék, meg lennék büntetve (segíts Viktor, szorongok!), de meg csajozni se tudok, mert azon pörög az agyam, hogy igenis tudok csajozni, más havi öthat lányt elhasznál, ha kap egy újat, örül, csóválja a farkát, majd fél órán belül szétcincálja, és napokig nyüszít a teteme fölött, én sosem leszek ilyen, mert ilyen akarok lenni, csak rányafogok fűrefára, hogy hátha valaki szánalomból egy laza pipa vagy valami, de én azt akarom, hogy anélkül akarjanak, hogy akarjam, hogy akarjanak, és nem merek hinni a szerencsében, mert mi van, ha nekem nincs, és nem azért mondják le a találkákat, mert egy gátlásos önző szar vagyok, hanem mert tényleg sürgősen be kell kötniük azt a tévékábelt, tényleg a haverjaikkal korcsolyáznak csütörtökön, az osztálytársaikkal pénteken, a bátyjukkal szombaton, vasárnap tényleg misén vannak, és az apjuk tényleg haldoklik, mi van, ha akármekkora hudeokos hudezseni vagyok is, sohasem lesz barátnőm, egy emberbe hétszer csapott a villám, mást a születésnapján robbantottak föl, én szüzen halok meg, nagyügy, de félek, hogy rosszul mérem fel a korlátaimat, és ez a félelem lekorlátoz, és bár egyre könnyebben nyílok meg az emberek előtt, de ha egy pillanatra is önmagamnak érzem magam, görcsölni kezdek azon, nehogy görcsölni kezdjek, annyira rettegek önmagam elvesztésétől, hogy elvesztem önmagam, de ezen is csak azért szorongok, mert szorongani akarok, a lelkibéke természetellenes, öngerjesztő hiedelmekbe és generációkig visszavezetett pszichés betegségekbe burkolózok, nehogy egy percre megnyugodjak, vers, tüntetés, tévékábel, mind csak ürügy arra, hogy átérezhessem a kínszenvedés kényelmét, mert annyi a világ, amennyit beletöltesz, magadat utálod másban, a csajodban is csak magad baszod, az egész világ csak az én félresikerült öndefiníciós kísérletem, minden, minden csak faszverés, egyébként megvagyok, veled?