Annak ellenére, hogy a végén nem voltam meggyőződve arról, hogy értettem a történteket és a mondandót, mindvégig annyira élveztem az előadást, hogy már az első fél óra után attól paráztam, mennyire nem akarom, hogy vége legyen, mert ezt így, ebben a formában órákon át tudnám nézni.
Amivel engem a leginkább megvett - Áron ártatlan tekintetén és kócos fürtjein kívül -, az a nagyon kommersz értelemben vett élethűsége, amit ezúttal nem úgy értek, ahogyan szoktam, amikor ezt a jelzőt aggatom azokra a filmekre, amelyek cselekménye nem rugaszkodik el a már-már pesszimista realitástól, hanem úgy értem, hogy a jelenetek egyszerűen másodpercről másodpercre természetesek: amilyen jelentéktelen dolgokról beszélgetnek, ahogyan egymás szavába vágnak és amilyen apró-cseprő dolgok történnek velük... amikből a mi hétköznapjaink is állnak. Ezt az élményt csak fokozta, hogy minden színész vadidegen volt számomra, sőt, a legtöbbjük amatőr is egyben, így olyan bensőséges volt a hangulat velük, mintha a saját, olykor idegesítő, de alapjáraton szerethető haverjaim lettek volna. A poénok nagyon közeliek és aktuálisak és szívdobbantóak, ezért zseniálisak. A háttérzenéket nem igazán vettem észre, ellenben a záró jelenet alatti dal kifejezetten tetszett, ráadásul derült csak ki számomra, hogy a színészek és a főbb szereplők keresztnevei azonosak, amitől aztán végképp túlcsordult bennem a film (pozitív értelemben vett) egyszerűsége iránti rajongás.
Az egyetlen, amit fel tudok róni ellene, hogy a portugál szál értelmezésében bizonytalan maradtam, de mivel mindvégig annyira nem a cselekmény szálát, hanem mindig az aktuális jelenetet élveztem, ezért ez nem sokat vont le a nekem nyújtott, igen egyedülálló élményből. 9/10, nagyon ajánlom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése