Carlo Rovelli: Az idő rendje

Carlo Rovelli: Az idő rendje

Az idő forrásai c. fejezet

194-199. oldal

Az idő nekünk megszokott képéből indultunk ki: aszerint az idő az egész univerzumban egyenletesen és egyformán folyó valami, és az ő folyása közepette történnek meg a dolgok. Az egész világmindenségben egy jelen van, egyetlen „most”: az a valóság. A múlt rögzült, megtörtént, ugyanaz mindenkinek. A jövő nyitott, még meghatározatlan. A valóság a múltból halad a jelenen át a jövő felé, és a dolgok alakulásában lényegi aszimmetria van a múlt és a jövő között. Úgy gondoltuk, hogy ez a világ alapszerkezete.

Ez az ismerős kép azonban szétporladt: kiderült, hogy pusztán közelítő képe egy sokkal összetettebb valóságnak.

Nincs olyan jelen, amely közös lenne az egész univerzumban. Az események nem mind rendeződnek a múlt, a jelen és a jövő rendjébe: csak „részlegesen” rendezettek. A közelünkben van jelen, de olyasfajta „jelen” már nincs, amely egy távoli galaxisra is kiterjedne. A jelen lokális fogalom, nem globális.

A múlt és a jelen közötti különbség nincs benne a világ eseményeit szabályozó alapegyenletekben. Csakis abból a tényből eredeztethető, hogy a múltban a világ különös - a mi elmosódott látásunkkal különösnek látott - állapotban volt.

Az idő helyről helyre eltérő sebességgel folyik, aszerint hogy hol vagyunk és milyen sebességgel haladunk. Minél közelebb vagyunk egy nagy tömeghez vagy minél gyorsabban mozgunk, annál lassúbbá válik az idő. Két esemény között nincs egységes időtartam: a tartam sokféle lehet.

Az idő haladásának ütemét a gravitációs mező határozza meg: az valóságos létező, s megvan a maga dinamikája, ahogyan azt Einstein egyenletei leírják. Ha a kvantumhatásokat nem vesszük tekintetbe, akkor a teret és az időt hatalmas, bennünket is magába foglaló, rezgő kocsonyaként foghatjuk fel.

Csakhogy a világ bizony kvantumszerkezetű, és a téridő zselatinja is csak approximáció (megközelítés). A világ működésének alapszerkezetében nincs se tér, se idő: csak fizikai mennyiségeket egymásba alakító folyamatok vannak, s azoknak kiszámíthatjuk a valószínűségét meg a köztük lehetséges viszonyokat.

A ma általunk ismert legalapvetőbb szinten kevés dolog van tehát, ami a tapasztalatainkból ismert időre hasonlítana. Nincs külön „idő” változó, nincs különbség múlt és jelen között, nincs téridő. De ezen a szinten is felállíthatunk egyenleteket a világ leírására. Ezekben az egyenletekben a változók egymáshoz viszonyítva változnak. Ez nem „statikus” világ: nem afféle „tömbuniverzum”, ahol illuzórikus a változás: épp ellenkezőleg, ez egy eseményekből és nem dolgokból álló világ.

Ez volt az odaút egy idő nélküli univerzumba.

A visszaút kísérlet, erőfeszítés volt annak a megértésére, hogy ebből az idő nélküli világból hogyan bukkanhat fel a mi időérzékelésünk. Meglepő, hogy az idő nekünk ismerős vonatkozásának megjelenésében mi magunk is szerepet játszunk. A mi perspektívánkból - olyan teremtmények szempontjából tehát, akik a világnak csak egy parányi részét alkotják - a világ időben látszik folyni. A világgal való kölcsönhatásunk részleges, emiatt látjuk csak elmosódottan. Ezt az életlen látásmódot még a kvantumvilág meghatározatlansága is tetézi. Az ebből következő „nem tudás” egy sajátos változót hív létre, a termikus időt és a mi bizonytalanságunkat számszerűsítő entrópiáét.

A világnak talán egy olyan különleges részhalmazához tartozunk, amely sajátságos módon van kölcsönhatásban a fennmaradó résszel: úgy, hogy ez az entrópia alacsony a mi termikus időnk egyik irányában. Az idő irányultsága tehát valóságos, de perspektívából adódik: a világ entrópiája a mi szemünkkel nézve nő a magunk termikus idejében. Mi a dolgok megtörténtét látjuk, e szerint a változó szerint elrendezve; ezt a változót nevezzük egyszerűen csak „időnek”, és az entrópia növekedése különbözteti meg a szemünkben a múltat a jövőtől, az vezérli a kozmosz kibontakozását. Ez a létalapja a nyomoknak, a maradványoknak, a múlt emlékeinek. Mi, emberi lények az entrópia növekedésével járó nagyszabású történetnek a következményei vagyunk, és emlékezet, a nyomokra támaszkodó emlékezet tart össze bennünket. Mindegyikünk egy-egy egység, mert tükrözi a világot, mert egységes létezőkről alakítottunk ki képet magunkban a hozzánk hasonlókkal való kölcsönös együttműködésben, és mert ez a világ az emlékezet által egyesített szemlélete. Ebből születik meg az, amit az idő „folyásának” nevezünk. Az idő sodrát hallgatva ezt halljuk.