Itt a szemléletes példa, mennyire eltompíthat érzelmileg, ha folyton félelmetes filmeket nézel. :P
Én túlnyomórészt unalmas filmeket fogyasztok, abban az értelemben, hogy nem szoktam izgulni és főleg nem szoktam félni miattuk. Velem szemben Mac szinte kivétel nélkül csak horrorokat néz; igaz, ő sem fél miattuk, de a lényeg az, hogy hozzá van szokva az idegrendszere a feszültséghez. Emiatt ritkán mozizunk együtt, ám most mégis így történt, mert megtetszett a Desierto trailere, és ez még nála is megütötte a kalandot ígérő mércét.
A filmet én végigizgultam, ellenben ő unalmasnak érezte. Ez alapján inkább azoknak ajánlom, akik nem az akcióhoz, nem az életveszélyhez, nem a félelemhez vannak szokva. Viszont pluszban ajánlom, ha kedveled az USA déli államainak hangulatát, és mert a főgonosz színész (Jeffrey Dean Morgan) nagyon jól el van találva.
Még az is nagyon tetszett benne, hogy a főhős (Gael García Bernal) döntései az első pillanatban rendszerint hülyeségnek tűntek, majd pár másodperc múlva rájöttem, miért volt ez mégis jó ötlet, így a végére már egészen megbíztam az ítéleteiben, mert rájöttem, talpraesett fickó ő, csak egész másképp gondolkodik, mint én.
[spoiler on]
Én kifejezetten kedvelem a nem happy enddel végző történeteket, az utóbbi időkben azonban többször is előfordult, hogy happy endért drukkoltam, annak ellenére, hogy hosszú távon mégis jobban tetszett volna a film negatív végkimenetellel. Így volt ez a Desiertóval is: amikor az utolsó jelenetben a kiszáradt tómederben ballagott a két túlélő, végigparáztam, nehogy nekem lepuffantsa őket ott a nyílt téren egy újabb ámokfutó a távolból. Pár órával illetve egy éjszakai alvással később azonban már azt gondolom, történetként jobban tetszett volna, ha senki sem éli túl ezt a napot.
[spoiler off]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése