Maffiózók

The Sopranos. Egy 6 évados sorozat, amit az elmúlt hetekben néztünk végig Gáborral (ő már sokadszorra látta). A paradoxonok netovábbja. A sorozat, amiben nagyon sokszor hangzik el, hogy "tisztelet" és "család", és a sorozat, amiben családtagok beszélnek egymással úgy, ahogy az emberek még az ellenségeikkel sem beszélnek, és ahol senki nem tisztel senkit, ellenben úgy tesz, mintha tisztelne, mert úgy illik. A sorozat, amiben mindenki nagy ívben szarik arra, ki mit gondol róla, ám mindent megtesz annak érdekében, hogy fenntartsa a társadalmilag megszokott látszatot.
A rengeteg káromkodás miatt a sokadik évad már nagyon megterhelő volt. Nem kímélik egyébként a főszereplőket sem, kulcsemberek nyiffannak ki egyik pillanatról a másikra. A hozzám hasonló, nyomozós sorozatokon szocializálódótt tévénézőnek hamar feltűnik, hogy a Sopranos 6 évadában történt gyilkosságok kitennének 10 évadnyi helyszínelős sorozatot, ám itt soha egyetlen gyilkosságot sem derít fel a rendőrség. Ami azért gáz. Embereknek meg kell halniuk azért, mert homoszexuálisok, mert koccanásos baleset vétlen résztvevői lettek, mert elsütöttek valami rossz poént, és hasonló nyomós okokkal találkozhatunk. Az egyik fő-fő szereplőt azért öli meg puszta kézzel a főszereplő, mert az csalódást okozott neki. Továbbá mert attól félt, hogy az érintett fickó egyszercsak feladja őt az FBI-nak. Beteg.
Ja, igen, a főszereplő beteg. Pszichiáterhez jár. Mivel a pánikbetegsége csak az első évadban volt érdekes, ezért a további évadokban lett némi depressziója, paranoiája és egyebeke. A terapeuta egyébként kiváló kérdéseket tesz föl, szakmailag jó szűrőkön ment át a szöveg. Egyszer beszélt csak butaságokat, de már elfelejtettem, hogy milyen témában. Még az egzisztenciális pszichológia is szóba került, ezzel belopta magát a szívembe.
Még egy pozitívum. Nem vagyok egy nagy filmszakértő, nem szoktam olyan dolgokkal foglalkozni, mint vágás, kameraállás és hasonlók. Itt viszont feltűnt, hogy a jelenetek felépítése különbözik a "szokásostól", a feszültséget jól tartják fenn. Általában ha egy sorozatban valaki hosszú percekig csak azzal foglalkozik, hogy megteríti az asztalt a vacsorához, ott tutira történik valami. Eltöri az étkészletet, talál valami gyanús tárgyat, vagy akármit. Itt viszont tényleg csak megteríti az asztalt. Az elején nagyon zavart, hogy tényleg azt kell néznem, ahogy a csávó zoknit húz, tévét néz elalvás előtt, vagy egyéb, a cselekmény szempontjából irreleváns, hétköznapi dolgot végez. De meg lehet szokni.
És a végére hagytam azt, ami a legjobban tetszett a sorozatban, ez is a feszültségkeltéshez tartozik. Zseniálisan találták ki a nonverbális részeket. Amikor mondjuk egy vita után a szereplők visszatérnek a hétköznapi párbeszédeikhez, de egyikükben még mindig nem csillapodott le a harag. Bár úgy tesznek (fő a látszat!), mintha már megnyugodtak volna, de egy-egy pillantásuk, mozdulatuk, vagy épp az, hogy kicsit nagyobb szünetet hagynak, mielőtt válaszolnának, elárulja, hogy mit gondolnak. Az egyik kedvenc jelenetemben a férj totál megbántja az asszonyt, aki asszonyi kötelességből uralkodik magán, de együtt érzünk vele, és sejtjük, hogy mit gondolhat. Este a férj a hűtőben matat, vacsorázik, közben löki a sódert valami lényegtelen dologról. A kamera meg végig az asszonyt mutatja, ahogy elbújik a konyhai teendőkbe, törölget, pakolászik, közben kifejezéstelen arccal hallgatja a süketelést. Nem igazán lehet leírni, szóval azt a jelenetet nagyon jól kitalálták.
És ez a zene...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése