Jellemfejlődés

Egy csomót gondolkoztam azon, hogy kell-e egy sztoriba fejlődés vagy sem. Úgyhogy átbogarásztam a moly-on nyilvántartott összes eddigi olvasmányomat, és arra jutottam, hogy - szerintem - három féle történet létezik. Az első típus az, amelyikben a főhős jelleme A állapotból eljut B állapotba, vagyis változás történik (ez jó esetben fejlődés, rosszabb esetben hanyatlás). A második típus, amikor a szereplők jelleme állandó, a helyzetük viszont folyton változik, kalandokba keverednek, vagy jellemükből adódóan kibontakozik valami tragédia. Erre lehet példa a Rómeó és Júlia, vagy az Elveszett cirkáló, vagy az összes Agatha Christie könyv. A harmadik típus pedig - ezek szerint - a szubjektív fekete listám, ahova azok a könyvek kerülnek, amikben sem a történet szálai, sem a jellemek nem mozdulnak lényegesen semerre. Szerencsére nem sok példát találtam. Az egyik ilyen Jack London: A tengeri farkas, egy másik példa Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére. Előbbinél egy hajó legénységének életét, másodikban egy pszichiátriai zárt osztály nyugodt életét borítja fel egy pszichopata felbukkanása. A harmadik példány Szabó Magda: Az őz c. könyve, ami azért kivétel, mert nagyon szerettem olvasni. A történet nem is annyira, de ahogy az a könyv meg van írva, az egyszerűen zseniális. A változatosság kedvéért nem pszichopata, hanem borderline a főhős, úgy látszik, az írók vonzódnak a pszichopatológiák felé, mert belőlük jó történetek kerekíthetők. A negyedik, és egyben utolsó ilyen könyv, amit olvastam, Wass Albert: Farkasverem c. regénye, amit szintén azért nem szerettem, mert szívem szerint kétoldalanként fölpofoztam volna a főszereplőt, hogy induljon már el, és kezdjen valamit az életével...

Filmekkel nem csináltam ilyen listázást, mert nincs kedvem végiggondolni a sok-sok megnézett filmet, kár, hogy film-moly nincsen. :-)