Abundance

Peter Diamandis és Steven Kotler könyvét Meskó Berci ajánlotta nekem ebben a blogposztjában, ezért a kontextus alapján arra számítottam, arról szól, "a világ sokkal jobb, mint ahogyan a média bemutatja, de a rossz hírek sugárzása egy normális jelenség, hiszen evolúciós szempontból a negatív hírnek van igazi hírértéke, hiszen az véd meg minket a természet csapásaitól, míg a pozitív hír ismerete szelekciós előnyt nem jelent". A tartalomjegyzéket látva sejtettem, hogy ennél színesebb lesz az utazás, de nem akartam előre lelőni a poént belelapozgatással, inkább azonnal nekiveselkedtem. Néhány fejezet különösen tetszett és inspirált, de a legtöbbel az volt a problémám, hogy nem mondott semmi újat. A könyv során kiderült, eléggé képben vagyok a jövőben várható technológiai újításokkal kapcsolatban (fogalmam sincs, honnan, talán Mactól és blogokból és G+-ról), ezért a legtöbb fejezet során inkább unatkoztam, és arra vártam, hátha a következő jobb lesz. A témában jártasabbaknak tehát nem javaslom, mert számukra túlságosan belépő szintű, de aki még egyáltalán nem olvasott vagy hallott a jövőkutatásról, és alapvetően nyitott és liberális szemlélettel rendelkezik, annak kifejezetten ajánlom, mert kitűnő bevezetőt nyújt sokféle témakörben.

Az én kedvencem a tizennegyedik, oktatásról szóló fejezet volt, itt találkoztam a legtöbb újdonsággal, ezért menet közben lejegyzeteltem (mert hogy hangoskönyvként olvastam).

14. fejezet

Jelen oktatási rendszerünk az ipari forradalom során alakult ki, és még ma is hordozza magán az abban az időszakban újdonságként felfedezett és elterjedt eszméket, úgymint mesterséges részekre bontást, tömeges terjesztést, egységesítést, konformizmust. Ezeknek a jegyeknek az alkalmazása törvényszerűen aláássa a kreativitás fejlődését és az önmegvalósítást. Manapság már semmi szükségünk a tények bebiflázására, hiszen ezek az adatok bármikor elérhetőek mindenki számára gyorsan és ingyenesen („Facts are what Google does best.”). Amire a mai – és a jövőbeni – munkaerőpiacnak szüksége van, az a kreativitás, az együttműködés, a kritikus gondolkodás és a problémamegoldás. Amit manapság tanulunk, arra semmi szükségünk felnőttként, és ez nem csak a tényadatok elraktározására igaz, hanem a készség szintű tudásra is. A matematikai tananyagot felnőtt fejjel csak a matematikával foglalkozó szakmákban használják, a túlnyomó többségnek a geometriai törvények és a logaritmus helyett inkább számtani, statisztikai és valószínűségszámítási ismeretekre, tehát alkalmazott matematikára lenne szüksége, amiből – nálunk legalábbis – a középiskolák maximum az elsőt teljesítik. Addig azonban nem lehetséges áttörő pedagógiai reformot indítani, amíg nem változik a számonkérés mikéntje, mert az elvárások irányítják a tananyag felépítését.

(Egy beszúrt gondolat: ahogy a technika egyre gyorsabb ütemben fejlődik, egyre kevésbé lesz szükség olyan munkakörökre, amelyekre a jelen iskolarendszer trenírozza a diákokat. Meg fognak szűnni a humán gondolkodást nélkülöző, robotizálható feladatok, és csak azoknak az embereknek lesz állásuk, akik valami egyedit és leprogramozhatatlant tudnak nyújtani a társadalom számára.)

Sugata Mitra (indiai fizikus) gondolt egyet, és indiai szegénynegyedekben olyan számítógépeket állított ki, melyeken csak egy böngésző futott. A gépek úgy működtek, mint egy bankautomata, nem lehetett őket elmozdítani a helyükről. Az iskolába nem járó gyerkőcök kíváncsiak voltak, és seperc alatt megtanulták kezelni a gépet, amit előtte még sosem láttak. Később Sugata Mitra azzal kísérletezett, hogy biológiát és biotechnológiát tanított ezeken a gépeket keresztül, az egyszerűség kedvéért angol nyelven, amin a gyerekek korábban nem beszéltek, és a „képzés” végén megíratta velük az USA-ban alkalmazott biológia tesztet. A körülményekhez képest ugyan nem voltak nagyon rossz eredményeik, de sajnos még kettessel sem mentek át a teszten, viszont ha volt egy mentoruk, teljesítményük felvette a versenyt amerikai kortársaikkal. Félreértés ne essék, nem valami übertuti pedagógiai érzékkel ellátott biológia tanárt rendeltek ki melléjük mentorkodni, hozzá nem értő amerikai önkéntes nagymamák heti egy órában Skype-on keresztül csevegtek velük, akiknek csak annyi volt a dolguk, hogy kérdésekkel és lelkesítéssel lássák el a tanulókat. Ennek az ún. minimálisan invazív oktatásnak a lényege tehát, hogy nincs szükség tanárokra és iskolaépületre, csak minden gyerek kezébe kell adni egy laptopot vagy egy tabletet egy böngészővel. (Pontosítva: még jobb, ha nem kap minden gyerek laptopot vagy tabletet, mert egy gyerek egy géppel kevesebbet tanul, mint négy gyerek egy géppel, valószínűleg az együttműködés és az interaktivitás miatt.) Ez egyben személyre szabott oktatást is biztosít, hiszen a gyerek egyedi képességei és tempója szerint tud haladni a tananyagban, ráadásul ott és akkor, ahol és amikor kedve szottyan tanulni. A személyre szabott oktatáshoz persze nincs szükség humán tanárra, ezt a feladatot egy mesterséges intelligencia is el tudja végezni, hasonló módon ahhoz, ahogyan a számítógépes játékokban csak akkor ugorhatunk a következő pályára, miután az aktuális szintet kellő pontszámmal teljesítettük.

(Két beszúrt gondolat: 1. A Google épp olyan laptopot dobott a piacra, aminek az operációs rendszere nagyjából egyetlen böngésző és pont, mert egyre inkább minden a felhőben működik és tárolódik. Ezek szerint pedagógiai szempontból is jó irányba haladnak. 2. Az angol nyelv világuralomra fog törni, szép lassan maga alá gyűr majd minden kisebbet, hiába fognak ellene kapálózni a hagyománytisztelő nyelvőrök. Nem kell aggódni, annyira azért nem gyors ez az evolúciós folyamat, hogy mi is kapjunk belőle, mire ez bekövetkezik, addigra már a gyerekeink is alulról fogják szagolni az ibolyát.)

A huszonegyedik a média évszázada, amiben a gyerekek figyelméért ezer meg egy médium verseng. Ebben a csilli-villi közegben persze, hogy unalmas az iskola. Úgy kell átalakítani az oktatást, hogy ne csak szórakoztató, hanem egyenesen addiktív legyen. Lehetőség szerint minél inkább videojátékszerű és minél kevésbé iskolaszerű, mert a videojátékok igenis tanítanak. Az építgetős játékok (pl. Sim City, Roller Coaster Tycoon) a tervezést és a stratégiai gondolkodást, az interaktív játékok az együttműködést, a customizable játékok pedig a kreativitást és az innovációt trenírozzák. Ezek mind-mind a 21. században kívánatos, modern készségek. Érdemes abba belegondolni, hogy a mai általános iskolások 2070 körül mennek majd nyugdíjba, tehát a most megszerzett képességeikkel az akkori világ munkaerőpiacán kell majd helytállniuk. Vessük össze az 1950-es évek technológiai fejlettségét a mostanival, és tegyük fel a kérdést: milyen világ lesz akkor?