Első találkozásom a Pí életével egy könyvesboltban történt, amikor a cím alapján azt hittem, ez egy main stream matekos könyv, de a fülszövegből egyből kiderült, hogy egy regény, aminek semmi köze a 3,14-hez, viszont regényként is érdekelni kezdett. Otthon azonban véletlenül elolvastam egy spoileres könyvértékelést, és utána éveken át arra vártam, hogy ezt elfelejtsem, mivel azonban folyton újra és újra feltettem magamnak a kérdést, elfelejtettem-e már, ez máig nem sikerült.
Amikor megtudtam, hogy mozifilmet készítettek belőle, azt gondoltam, előbb gyorsan elolvasom a könyvet, és utána nézem meg a filmet, de amikor – immáron utoljára – feltettem magamnak az ominózus kérdést, sajnos rá kellett döbbennem, hogy még várnom kell. A mozi lehetősége így ugrott. Sebaj, amikor megnéztem a film trailerét, az nagyon elvette a kedvem attól, hogy megnézzem. Elsősorban az nem tetszett, hogy irreálisnak tűntek benne a kiragadott jelenetek, és azok is rettentő giccsesen festettek, így aztán nem is bántam annyira, hogy inkább könyv formában fogom fogyasztani a sztorit.
Csakhogy egyik nap kiderült, Bercnek és Medvnek szíve vágya, hogy kipróbálják a 4D mozit, és abban megtekintsék – félig kizárásos alapon, félig az innen-onnan olvasott filmajánlók alapján – a Pí életét. Mivel a két fickó között én voltam az összekötő nem fickó, és a 4D mozi engem is érdekelt, adott volt, hogy vágjunk bele.
A film rettenet. Még úgy is, hogy gyorsan kiderül, a címnek egy kicsi köze mégis van a 3,14-hez, de ennek semmi jelentősége. Pí a főhős srác neve, aki családjával együtt hajótörést szenved az óceán kellős közepén, és ő egyedüliként megmenekül, vízi kóborlását pedig elmeséli egy írópalántának, aki regényt tervez írni történetéből. A csattanó az, hogy [spoiler on] Pí a kalandot csöppet kiszínezve tálalja, egész konkrétan a vele együtt kezdetben megmenekülő, de időközben elhulló emberek személyét állatokkal helyettesíti. A film nézői ezt a verziót láthatják 90 percen keresztül, és csak a végén derül ki, hogy ez csak a képzelet szüleménye, ami nem meglepő, lévén elég nagy baromságok történnek benne. A tanulság az, hogy történeteket kitalálni azért jó, mert színesebbek és érdekesebbek a valóságnál, és így van ez Istennel is [spoiler off].
A legfőbb bajom az volt, hogy sok mindenben nem értettem egyet a főszereplővel, nem egyezett a világképünk, nem értettem egyet a döntéseivel, ezért nem volt szimpatikus. Emellett nem tetszettek a valósághűtlen elemek, amiket nem tudtam értelmezni; erre a legkiugróbb példa az elvarázsolt sziget, ami nappal klassz és vidám hely, de éjjel emberevő növények uralják, és a sziget kis édesvízi tavai gyilkos savakká változnak. Nem szerettem azt sem, hogy az egész csónakban szenvedős történet az írónak szóló mesélés keretébe volt foglalva. A csattanó előkészítéséhez erre valószínűleg elengedhetetlen szükség volt, de engem akkor is idegesítettek az oda-vissza ugrálások és a felnőtt fejjel kinyilatkoztatott áhítatos dumák. De hogy valami jót is írjak a tartalomról, a film elejét szerettem, egészen addig, amíg Pí magára nem maradt. Sőt, amikor kisebb volt, kifejezetten rá voltam kattanva, olyan aranyos színészt választottak a gyerek szerepére, l. a mellékelt képet. Itt még jó poénokat sütöttek el, és szimpatikusak voltak Pí szülei is.
De amilyen szar volt a film, olyan sokat hozzáadott a 4DX mozi élménye ahhoz, hogy összességében mégis pozitívan jöjjek ki a fent vázolt kompromisszumból. A legnagyobb hangsúlyt a szék mozgása kapta. Mivel az óceánon töltött napok során hősünk rengeteg időjárási és egyéb kalandos viszontagságba keveredett, bőven volt alkalom arra, hogy a jelenetek alatt a szék ide-oda dőljön, gyakran a látottakhoz képest tökéletes szögben és tempóban. A viharok voltak a legizgalmasabbak, ekkor szabályosan rángatott és rugdosott a szék, néha olyan volt, mint valami gagyibb vidámparki játék. Az óceánon gyakran fújt a szél is, ettől én speciel fáztam, viszont a bal fülem mellett van egy apró luk a szék támláján, és abból olykor-olykor hirtelen, erős, süvítő levegőlöketet kaptam, amitől mindig rettentően megrémültem, ez volt a legvagányabb. Néha kaptunk az arcunkba felfröccsenő vízpermetet, féltem is, hogy majd vizes lesz a szemüvegem tőle (direkt vízálló táskát vittem), de a parám alaptalan volt, semmi bántódásom nem esett, és nem is értem, hogyan, de a víz iránya úgy van beállítva, hogy annak ellenére, hogy az arcomba érkezett a permet, mégsem lett retkes tőle a szemüvegem, szóval ki van ez találva nagyon okosan. Amikor vihar volt és villámlott, a nézőtér mögé szerelt stroboszkópok is felvillantak, ez jó ötlet. A szagokkal viszont elégedetlenek voltunk, egyrészt mert csupán néhány alkalommal eresztettek belőlük az orrunk alá, másrészt amikor megtették, akkor sem volt elég átható az intenzitása. A több ezer illatmintás készletből a Westend állítólag csak nyolcat vásárolt meg, úgyhogy érthető a takarékoskodásuk.
Érdekes módon ezek a negyedik dimenziós hatások nálam épp az ellenkezőjét váltották ki, mint amire hivatottak. A csónak mozgásától és az óceánon uralkodó fuvallattól elvileg még jobban bele kellett volna élnem magam a cselekménybe, ennek ellenére engem éppen kizökkentett az, hogy a valós ingerekre figyeltem a filmben látottak helyett. A messziről érkező szél fúvására szolgáló, plafontájt elhelyezett eszköz pedig végig olyan hangosan üzemelt, hogy az kifejezetten zavaró volt. Én úgy voltam vele, egyszer akarom kipróbálni a 4D-t, de úgy érzem, fogok még akarni visszamenni. Belemerülős, érzelgősebb filmekhez a figyelemelterelés miatt nem javaslom, de az efféléket az akciók szegénysége miatt valószínűleg nem is vetítik a 4DX teremben. Felületesebb, elsősorban kalandra és látványra épülő filmekhez viszont ajánlom, mert egyedi élmény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése