Viszonyom Cserna-Szabó Andráshoz és a szépirodalomhoz

Cserna-Szabó András 39 éves fickó, és nem elég, hogy két éjszaka híján majdnem egy napon ünnepeljük a születésnapunkat, de ő is a Puzzra járt egyetemre. Nem kifejezetten jóképű fickó, ezt alátámasztja az is, hogy a mellékelt, Indexről lopott fotó volt számomra legtetszetősebb a Gugli első 30-40 képtalálata közül. (Kicsit emlékeztet Frankie-re, de őt sem ezért szerettük.) Később majd kiderül, miért fontos ez a vonal.

2009 augusztusában a Puszibolt volt tőle az első könyvem, amit kizárólag a fülszöveg és a borító alapján szereztem be, és nagyon szokatlan volt, hogy novelláiban a jól kitaposott valóságban rendszerint váratlan, furcsa és gyakran morbid dolgok történtek. Eleinte húztam a számat, de néhány tíz oldal után ráhangolódtam, és onnantól kifejezetten élveztem. Ami viszont egyből levett a lábamról, az a könyv nyelvezete volt.

Aztán olvastam még kettőt, és csak azért nem többet, mert amik érdekelnek, azok beszerezhetetlenek, valamint ezt a negyediket, a Szíved helyén épül már a Halálcsillag címűt.

A sztori pár mondatban az, hogy adott egy alapjáraton is depresszív író, aki hol ezért, hol azért, de sorra szenved az ilyen-olyan nőügyeiben. Szenvedéseivel párhuzamosan elkezdi írni a kiadója által megrendelt western regényt, aminek hősei nem csak hogy szenvednek, de sorra halnak a nőügyeikben, a westernhősök legkitartóbb leghősebbje pedig önmagát reprezentálja. A történet első 300 oldalát nagyon szerettem. Mivel az alaptörténet a western cselekményével váltakozik, gyakran bosszankodtam és szomorkodtam a fejezetek végén: amikor alapsztoriból váltottunk át westernbe, akkor az író Emlék Bundás kezét engedtem el nehezen, amikor westernből léptünk vissza a valóságba, akkor inkább maradtam volna a Mocskos Tizenegyek Bandájával az Eldorádó nevű kuplerájban. Az utolsó 30-40 oldal azonban annyira összekavarodott, hogy egyáltalán nem vagyok biztos benne, értettem a könyv végét. És ez rettentő szar érzés annyi élvezet után.

Ez nem az első eset. Én rendszerint nem értem a regények végét. Én rendszerint nem értem a szépirodalmat. Lehet, hogy ezért nem is szeretem igazán. Nálam roppant gyakori, hogy amíg nincsen semmi nagy horderejű történés, addig kitűnően elvagyok egy könyvvel, és amikor jön a csattanó, a tanulság, a katarzis, vagy akármi, ami a fikció végén szokott lenni, akkor elveszítem a fonalat, és magamat hibáztatom, hogy nem vagyok elég okos és művelt és érzékeny és fantáziadús ahhoz, hogy befogadjam az átvitt értelmezéseket és a szimbólumokat. Lehet, hogy ezért szeretem a non-fiction-öket. Az ismeretterjesztő könyvek és az életrajzok nem szoktak nagy horderővel befejeződni, maximum akkorákkal, amiket az én földhöz ragadt, materialista agyam kezelni képes. Aztán azt is hallottam már, hogy mások sem értik jobban a könyveket, mint én, csak a többieknél nagyobb pontosságra törekszem, és ezért gondolom, hogy nincsenek eléggé megértve. Erre a verzióra ugyan van néhány életből vett bizonyítékom, de azért nem hiszek benne, mert elég csak megnézni egy könyves blog regényelemzéseit, már a hosszukból is látszik, hogy rájuk nagyobb hatással vannak, őket jobban megszólítják, velük mélyebbeket éreztetnek a fikciók. Ezért nem szeretem a szépirodalmat.

Amit viszont rettentően élvezek a szépirodalomban, az az, hogy ott akárhogyan lehet írni. Egy ismeretterjesztő könyvben vagy egy életrajzban furán venné ki magát a csicsás szavak halmaza és a színes hasonlatok kavalkádja. Márpedig ebben pont Cserna-Szabó András irdatlan jó. Ő olyan szokatlan metaforákat gyárt, amiben a két tárgynak vagy jelenségnek az ég világon semmi közük egymáshoz, egy nagyon apró ponton azonban mégis van létjogosultságuk találkozni és összehasonlítódni. Mondok példát. Ő nem azt mondja, hogy egy szemöldöknek olyan a görbülete, mint egy dombtető, hanem azt, hogy olyan ívet ír le, mint a hold pályája alkonyattól pirkadatig (tényleg ezt írta, persze szó szerint szebben). A domb túl direkt lenne, arról mindenki látja, hogy púp alakú a teteje, de a holdra én még nem gondoltam úgy, mint ami egy félkört tesz meg éjszakánként az égbolton. De ha épp nem talált volna ennyire szép hasonlatot, akkor se fordulna a dombhoz, inkább azt mondaná, olyan, mint egy két irányból kitaposott, mély pocsolya széle, mert gyakran csinálja azt, hogy ronda, gusztustalan, prűdebbek számára megbotránkoztató dolgokhoz hasonlít szép vagy legalábbis semleges tárgyakat. Nem tudom, ő ezeket a szívdobbantó metaforákat hogyan gyártja: amikor egyedül, csöndben ír, akkor töri a fejét, és a seggén ülve asszociálgatva jut el hozzájuk, vagy a hétköznapok során, amikor - nyilván egy kicsit a megszokottól eltérő nézőpontból megközelítve - meglát egy jelenséget, akkor azt sebtiben feljegyzi, és egy gigantikus, jól kereshető adatbázist vezet róluk (pl. félkör alak = hold pályája). Ha egyszer találkoznék vele, és lenne merszem kérdezni tőle egyet, ráadásul pont ezt, akkor ezt kérdezném tőle. (És ha ajándékot kellene vinnem neki érte, egy csupor nagyon tuti, mondjuk levendulamézzel lepném meg, mert szerinte ami nem klassz, az nem méznyalás.)

A fentiek miatt azt vettem észre magamon, hogy ha Cserna-Szabó Andrást olvasok, a könyv utolsó oldaláig egy kicsit szerelmes vagyok belé, mert a titokzatos úton szerzett metaforáival el tudja hitetni velem, hogy ő élőben, magánemberként is ilyen: úgy sztorizik a haveroknak, hogy egy ajtón történő belépést egy meztelen csiga csusszanásához hasonlítja és úgy jár-kel a világban, hogy észreveszi az óriásplakátok kiadós eső utáni felázását és felpöndörödését. Szóval tiszta szerencse, hogy nem néz ki jobban, mert még a végén tovább tartana ez a plátói szerelem a könyvei utolsó oldalánál. Ezért szeretem én a szépirodalmat. Mert intellektuálisan tudok én vonzódni bármi jöttment tudóshoz vagy újságíróhoz, de eszembe sem jut arról ábrándozni, hogy Malcolm Gladwellel összefutok egy romkocsmában, míg Cserna-Szabó Andrással akár...